A júliusi napsütés perzselése szinte elviselhetetlenné vált a betontenger közepén. És ez a városon is meglátszott. Aki tudott, menekült, ahová csak tudott. A Balatonra vagy vidékre, nem számított. Hunyorogva meredtem magam elé, a kezdetben még üres utcát fürkészve. Az agyam valahol teljesen máshol járt. Az egyik kezemben a taláromat, a másikban pedig a borítéktáskámat és a kalapomat szorongattam. Kizárt, hogy ebben a hőségben egy másodperccel is tovább tudjam magamon ezt a modernkori kínzóeszközt, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ahogy teltek a percek, egyre több és több hallgató érkezett meg, szülőkkel vagy barátokkal együtt. Kinek mi. Nem csoportosultak az épület előtt, ami a hőségre való tekintettel nem volt meglepő. Aki kényszert érzett rá, hogy kint maradjon, az is az épület fala mellett húzódó keskeny árnyéksávban keresett menedéket. Nem vagyok benne biztos, hogy mennyi ideje várakoztam, lehetett 15 perc, lehetett fél óra, de bambulásomból egy éles hang zökkentett ki.
- Három percen belül kezdődik a ceremónia. Ha a kisasszony még ma diplomázni szeretne, akkor legyen kedves beljebb fáradni! - érdeklődve a hang forrása felé kaptam a fejem. Az épület ajtajából egy ismerős tekintett fürkészett. A dékán kopasz homlokát övező verejtékcseppeken megcsillant a napfény. Abban a pillanatban még az ő - az oktatásban töltött évektől meggyötört - homloka is fényesebbnek tűnt, mint a jövőm.
- Máris ott leszek, ígérem, csak várok valakit! Bármelyik percben megérkezik az illető! - válaszoltam. Megígérte, hogy most az egyszer pontos lesz, hiszen együtt kezdtük el, együtt is fejezzük be, de Flórián szokásához hűen késett. Idegesen pillantottam a karórámra, egyhelyben toporogva. Tekintetemet a folyamatosan kattogó másodpercmutató és az utca sarka között kapkodtam. - Gyerünk, Flóris, mi lesz már? - motyogtam türelmetlenül.
- Sándor kisasszony, tessék most már befáradni az épületbe, ha szeretné átvenni az oklevelét! - figyelmeztetett a dékán, miközben öltönynadrágja zsebéből előhúzott egy vászonzsebkendőt és letörölte homlokáról a felgyülemlett nedvességet.
- Csak még két pillanat! - vetettem oda, szinte rá sem pillantva.
- Sándor kisasszony! - mondta még egyszer, ekkor már sokkal agitáltabb hangnemben. Ugyanebben a pillanatban azonban egy pasztell limezöld színben pompázó, vadiúj Vespa tűnt fel, felverve az utca porát, csakúgy mint a fullasztóan meleg nyári délután békéjét. A motor nyögéséből ítélve, a robogó a sebességkapacitásának valahol a legfelső határa körül lehetett. A sofőrt viszont messziről megismertem. A jármű egy éles fékezéssel pontosan mellettem állt meg. A hirtelen fékezés következtében azonban a Vespa kissé előre rugaszkodott, hátsó kereke pedig néhány centiméterrel elemelkedett a földtől. Nem borult fel. Hogyan borult volna? Hiszen Kiss Flórián, a maga teljes valójában, szőke, rövidre nyírt hajával, kék szemeivel és nyúlánk, de egészségesen izmos testalkatával együtt vezette. És köztudott, hogy Kiss Flóriánnak mindig, minden sikerül. Pilótaszemüveget és királykék öltönyt viselt, színben passzoló öltönynadrággal és egy halvány világoskék inggel. Azonnal lepattant a járműről, és miután megigazította bordó nyakkendőjét és leporolta sötétbarna ünneplőcipőjét, egy könnyed mozdulattal felnyitotta az ülést, és kiemelte a saját talárját és sapkáját, az ott található tárolóból. Megkerülte a járművet, miközben egy ezer wattos mosolyt villantva felém, csupán csak ennyit mondott:
- Mire vársz, Bori?
Szemeimet forgatva, szapora, de megfontolt léptekkel indultam utána, még fél szemmel érzékelve ahogy a dékán fejét rázva, indulatos kézmozdulatokkal jelezte, hogy most már tényleg mennünk kell.
-Miért van az, hogy ha valaki késik, akkor az mindig Ön? - vigyorgott, miközben elfogadta a Flóris által felé nyújtott kézfogást, és a másodperccel ezelőtti türelmetlenségének már nyoma sem volt.
- Tudja, hogy van ez, dékán úr - viszonozta a vigyort Flóris. - Aki éjjel legény, azt nappal hagyják aludni - mondta, majd leemelte napszemüvegét és összehajtva a talár alá nyúlt, hogy az öltöny felsőzsebébe rejthesse azt.
Sietősen vágtunk végig a folyosón, ami ekkor már nem csak az ürességtől, de a lépteinktől is kongott. Mosolyogva gondoltam vissza az itt eltöltött évekre. Elhaladtunk a kisebbik balett terem, illetve az énekóráknak szentelt helység ajtaja előtt is, rám pedig azonnal rám tört a balettórák előtti fájdalmas nyújtások és az énekórákat megelőző szórakozott bemelegítések nosztalgiája. Mintha tegnap lett volna, hogy éjjel-nappal a prospektusokat meg a felvit bújva, az érettségi felé menetelve próbáltam eldönteni, melyik egyetem színészképzése lenne a legideálisabb számomra. Az idő pedig nem hazudtolva meg magát, ismételten bebizonyította, hogy képes öt évet egy szempillantás alatt elrepíteni a szemünk előtt.
A ceremóniának ideiglenesen helyet adó auditórium ajtajába érve a dékán előre tessékelt minket, figyelmeztetve, hogy körülbelül harminc másodpercünk lesz megkeresni és elfoglalni a helyünket, mielőtt bejön utánunk a terembe. Nélküle ugyanis nem kezdődik el a diplomaosztó. Tekintve, hogy ő is az egyetem tanácsának tagja.
Az ajtón belépve az egész terem egy emberként fordult felénk, majd a hallgatók nagy többsége tapsban és éljenzésben tört ki érkezésünkre. Vagyis, pontosabbam fogalmazva Flóris érkezésére, aki büszkén kihúzva magát könnyed léptekkel haladt el szaktársaink mellett és egy-egy mosolyt, intést vagy biccentést intézve a hátsóbb sorokban ülőknek végül elfoglalta a számára kijelölt helyet, az első sor jobb szélén. Az alfabetikus sorrendnek köszönhetően az én helyem a diplomázóknak kijelölt harmadik, egyben utolsó sorban volt kijelölve, a sor bal szélén, így legnagyobb szerencsémre senkin sem kellett átmásznom. Mert ugye a Bori nem Flóris, neki nem hogy álló fogadás, de még egy árva köszönés sem jut. Ez van, ha Kiss Flórián legjobb barátja vagy, az évek alatt már megszoktam.
Mondhatná bárki, hogy ő a helyemben már úgy ott hagyta volna Flórist, mint annak a rendje, aztán kezdjen magával, amit akar. Csak azzal nincs senki sem tisztában, hogy egyszerűen levakarhatatlan, na meg, a legtöbb esetben nem is akarják magukról levakarni az emberek. Hiszen a Flóris helyes, a Flóris okos, a Flóris vicces, a Flóris udvarias. A Flóris viszont akarva-akaratlanul egy seggfej, csak erre még senki sem döbbent rá. Istenigazából, a közel tizenhat év alatt, amióta ismerem, még nekem sem sikerült kiderítenem, hogy miért érzek így, pedig többször is átrágtam a gondolataimat, töviről-hegyire. A legelején betudtam egészséges versenyszellemnek és féltékenységnek, amivel aztán sokáig küszködtem, mert sosem voltam irigy vagy kárörvendő, és nem is akartam az lenni. A hosszú, önismeretre központosított éveim után végül csak akkor lett egy olyan sejtésem, hogy megeshet; a Flóris ezt direkt csinálja, amikor a dékán néhány héttel ezelőtt szóbahozta a diplomaosztó búcsúszövegét. Pontosabban azt, hogy ki fogja megírni és elmondani a búcsúztatót. És mielőtt a dékán befejezhette volna, hogy a hagyományok értelmében az – esetünkben egyetlen – summa cum laude minősítéssel rendelkező hallgatóra, tehát rám hárul ez a megtiszteltetés, de nem csak a dékán, hanem bárki más mondhatott volna bármit, Flóris egyszerűen fogta, és magára rakta a feladatot. Szimplán csak felpattant és „ez akkor valószínűleg én leszek” hozzáállással már neki is állt ötleteket gyűjtögetni a nyitó idézethez. Magabiztosságának és bájos természetének hála pedig a dékán még el is felejtette, hogy mit is szeretett volna eredetileg mondani. Ellentmondani neki, a mérhetetlen protekciójának és presztízsének hála, felért a halálos ítélettel. Ha azt szeretnéd, hogy a szociális életed átvészelje valahogy a Flóriánt társaságában töltött időt, akkor csendben maradsz. Mert ahol Flóris van, ott Nap nincs, tehát nemes egyszerűséggel körülötte forog a Föld. Ő pedig ezt pontosan tudja.
Kinyitottam az ölemben fekvő borítéktáskámat, és még utoljára leellenőriztem, hogy lenémítottam-e a telefonomat, majd visszacsúsztatva azt az irataim közé és óvatosan összepattintottam rajta a patentot. Másodpercekkel később pedig nyílt az ajtó, ahol a kari tanács egyik tagja jelent meg, majd megszólalt.
- A Színház és Filmművészeti Egyetem szenátusa, és a Színművészeti Intézet tanácsa bevonul, kérem szíveskedjenek felállni – szólt harsányan. Kérését követően a legtöbben felkászálódtak a székükről, csupán a nehezen mozgó vendégek maradtak ülve, akik közül a legtöbben idősek voltak, érthető indokból. A teremben elhelyezett hangszórókból trombitaszó csendült fel, a tanács tagjai pedig egyesével léptek be a terem ajtaján, díszes, sötétzöld talárjukban sietősen átsuhantak a termen és fellépkedtek a színpad oldalsó lépcsőin. Időközben a zene elhallgatott, majd a dékán, leválva a többiektől az előzetesen felállított emelvényhez lépett és megköszörülte a torkát.
- Himnuszunk következik – jelentette ki, és azonnal felcsendült a mindenki által jól ismert dallam, ami – mint minden állami ünnepségen – itt is elmaradhatatlan kelléke a ceremóniának. A teremben körbepillantva konstatáltam, hogy a legtöbben énekelnek, vagy legalább tátognak, de volt olyan, aki még a szívére is helyezte a tenyerét. A tömeg két éles ellentétre oszlott. Voltak, akik csak azért álltak fel, mert a hagyományok megkövetelték, és unottan motyogták maguk elé a szöveget, azonban ott volt a spektrum másik vége is, akik minél egyenesebben, minél peckesebben nyújtóztak az ég felé, levegővételről levegővételre tudták mit, hogyan és mikor kell énekelniük, én mindent beleadtak, mintha a hazafiságot kizárólag magasságban és decibelben mérnék. A himnusz végeztével a dékán helyfoglalásra intette a tömeget.
- Mélyen tisztelt szenátus, kedves diplomázók, család és barátok, tisztelt vendégeink – kezdett bele az ünnepi beszédébe. Abba az ünnepi beszédbe, ami mindenhol ugyanolyan: feleslegesen túlbonyolított, végeláthatatlanul hosszú, csicsás, glorifikált, és aminek már a felénél kellemetlenül mozgolódik a székében mindenki, elvvégre ők egyáltalán nem ezért jöttek, csak ez is benne van a pakliban. Illik végighallgatni. A beszéd végét gyér tapssal díjazták az összegyűltek, és a terem egyöntetűen egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. A dékán megvárta, amíg a tömeg elcsendesedik és újra az emelvényen elhelyezett mikrofonhoz hajolt.
- Az oklevelek átadása előtt, friss diplomás hallgatónk, Kiss Flórián beszéde következik – jelentette be, mire a teremben azonnal hatalmas ováció tört ki. Még egy-egy éles füttyszó is érkezett a hátsó sorok felől. Flóris felállt, és elfogadva néhány felé nyújtott pacsit és kézfogást, a színpad lépcsőjéhez sietett. Kettesével szedte a fokokat – hogy miért, arra máig sem derült fény, figyelembe véve, hogy az a kis lépcső mindössze hat fokból állt -, majd a dékán mellé lépve kezet rázott vele és átvette a szót. Eközben pedig még mindig tartott a tapsvihar. Kezdem azt hinni, hogy Flóris okolható a bolygó másik oldalán keletkező cunamikért.
- Köszönöm, igazán kedvesek vagytok mind – nézett körbe büszkén. – Hihetetlen, hogy engem ért ez a megtiszteltetés – aha, mert másnak még lehetőséget sem hagyott. Tényleg, baromi hihetetlen. – Taylor Mali szavaival élve, „a diplomaosztónak nem csak arról kellene szólnia, hogy előretekintünk – a diplomaosztó egy lehetőség, hogy hátranézzünk, és végigkövessük a lépéseinket, amik elvezettek oda, ahova jutottunk” – vetette be a jól bevált szónoki eszközt. - Ugyanakkor, ha minden egyes apró lépésre vagy sikerre visszatekintenénk, akkor, itt lennénk vagy… - kezdett számolni az ujjain – öt évig. És kinek van ereje ezt még egyszer végig csinálni? – tette hozzá. Apró nevetéshullám suhant át a tömegen, még a tanács tagjai is el-elmosolyodtak. A beszéde további részében az égig magasztalta a szenátust meg a tanácsot, majdnem megtapsoltatta a karbantartót, Jani bácsit, akinek az elmúlt öt évben rendszeresen tologatta el a szerszámos kocsiját az épület különböző pontjaira, azt gondolva, mekkora poén lesz. Nem volt az. De ezt rajtam, meg a portás nőn kívül - aki alkalmanként rosszalló tekintettel díjazta Flóris hülyeségét - nem látta így senki. A végén pedig elmaradhatatlanul hozzátette:
- Végül, de nem utolsó sorban köszönöm nektek ezt az öt évet. Nélkületek nem tudtam volna végigcsinálni – azzal az emelvényről lelépve megállt amellett, és mélyen meghajolt. Az őrület pedig csak ekkor kezdődött. A helységet tenyerek folyamatos, de egyenletes összecsattanása töltötte be, még a fülemben dobogó szívem is felvette hozzá a ritmust. Néhányan még a lábukkal is dobogtak, a mellkasomban érződő lüktetés pedig folyamatosan azt skandálta, hogy „vissza, vissza”. Ha pedig azt hiszitek, hogy Flóris nem készült ráadással a visszatapsra, nos, tévedtek.
- Jól kezdődik a színészkarrierem. Még át sem vettem a diplomámat, már jár is a visszataps – hajolt a mikrofonhon, miközben szélesen vigyorgott, a terem pedig egyöntetűen felnevetett. Karjaimat magam előtt összefonva, szemforgatva néztem fel az emelvényen ácsorgó Flórisra, aki ekkor felvette velem a szemkontaktust. Tekintetemen azonnal érezte, mi volt a véleményem a dologról, szóval néhány intést és biccentés kíséretében sietően elhagyta a színpadot és visszasétált a helyére. A jóból is megárt a sok.
- Három percen belül kezdődik a ceremónia. Ha a kisasszony még ma diplomázni szeretne, akkor legyen kedves beljebb fáradni! - érdeklődve a hang forrása felé kaptam a fejem. Az épület ajtajából egy ismerős tekintett fürkészett. A dékán kopasz homlokát övező verejtékcseppeken megcsillant a napfény. Abban a pillanatban még az ő - az oktatásban töltött évektől meggyötört - homloka is fényesebbnek tűnt, mint a jövőm.
- Máris ott leszek, ígérem, csak várok valakit! Bármelyik percben megérkezik az illető! - válaszoltam. Megígérte, hogy most az egyszer pontos lesz, hiszen együtt kezdtük el, együtt is fejezzük be, de Flórián szokásához hűen késett. Idegesen pillantottam a karórámra, egyhelyben toporogva. Tekintetemet a folyamatosan kattogó másodpercmutató és az utca sarka között kapkodtam. - Gyerünk, Flóris, mi lesz már? - motyogtam türelmetlenül.
- Sándor kisasszony, tessék most már befáradni az épületbe, ha szeretné átvenni az oklevelét! - figyelmeztetett a dékán, miközben öltönynadrágja zsebéből előhúzott egy vászonzsebkendőt és letörölte homlokáról a felgyülemlett nedvességet.
- Csak még két pillanat! - vetettem oda, szinte rá sem pillantva.
- Sándor kisasszony! - mondta még egyszer, ekkor már sokkal agitáltabb hangnemben. Ugyanebben a pillanatban azonban egy pasztell limezöld színben pompázó, vadiúj Vespa tűnt fel, felverve az utca porát, csakúgy mint a fullasztóan meleg nyári délután békéjét. A motor nyögéséből ítélve, a robogó a sebességkapacitásának valahol a legfelső határa körül lehetett. A sofőrt viszont messziről megismertem. A jármű egy éles fékezéssel pontosan mellettem állt meg. A hirtelen fékezés következtében azonban a Vespa kissé előre rugaszkodott, hátsó kereke pedig néhány centiméterrel elemelkedett a földtől. Nem borult fel. Hogyan borult volna? Hiszen Kiss Flórián, a maga teljes valójában, szőke, rövidre nyírt hajával, kék szemeivel és nyúlánk, de egészségesen izmos testalkatával együtt vezette. És köztudott, hogy Kiss Flóriánnak mindig, minden sikerül. Pilótaszemüveget és királykék öltönyt viselt, színben passzoló öltönynadrággal és egy halvány világoskék inggel. Azonnal lepattant a járműről, és miután megigazította bordó nyakkendőjét és leporolta sötétbarna ünneplőcipőjét, egy könnyed mozdulattal felnyitotta az ülést, és kiemelte a saját talárját és sapkáját, az ott található tárolóból. Megkerülte a járművet, miközben egy ezer wattos mosolyt villantva felém, csupán csak ennyit mondott:
- Mire vársz, Bori?
Szemeimet forgatva, szapora, de megfontolt léptekkel indultam utána, még fél szemmel érzékelve ahogy a dékán fejét rázva, indulatos kézmozdulatokkal jelezte, hogy most már tényleg mennünk kell.
-Miért van az, hogy ha valaki késik, akkor az mindig Ön? - vigyorgott, miközben elfogadta a Flóris által felé nyújtott kézfogást, és a másodperccel ezelőtti türelmetlenségének már nyoma sem volt.
- Tudja, hogy van ez, dékán úr - viszonozta a vigyort Flóris. - Aki éjjel legény, azt nappal hagyják aludni - mondta, majd leemelte napszemüvegét és összehajtva a talár alá nyúlt, hogy az öltöny felsőzsebébe rejthesse azt.
Sietősen vágtunk végig a folyosón, ami ekkor már nem csak az ürességtől, de a lépteinktől is kongott. Mosolyogva gondoltam vissza az itt eltöltött évekre. Elhaladtunk a kisebbik balett terem, illetve az énekóráknak szentelt helység ajtaja előtt is, rám pedig azonnal rám tört a balettórák előtti fájdalmas nyújtások és az énekórákat megelőző szórakozott bemelegítések nosztalgiája. Mintha tegnap lett volna, hogy éjjel-nappal a prospektusokat meg a felvit bújva, az érettségi felé menetelve próbáltam eldönteni, melyik egyetem színészképzése lenne a legideálisabb számomra. Az idő pedig nem hazudtolva meg magát, ismételten bebizonyította, hogy képes öt évet egy szempillantás alatt elrepíteni a szemünk előtt.
A ceremóniának ideiglenesen helyet adó auditórium ajtajába érve a dékán előre tessékelt minket, figyelmeztetve, hogy körülbelül harminc másodpercünk lesz megkeresni és elfoglalni a helyünket, mielőtt bejön utánunk a terembe. Nélküle ugyanis nem kezdődik el a diplomaosztó. Tekintve, hogy ő is az egyetem tanácsának tagja.
Az ajtón belépve az egész terem egy emberként fordult felénk, majd a hallgatók nagy többsége tapsban és éljenzésben tört ki érkezésünkre. Vagyis, pontosabbam fogalmazva Flóris érkezésére, aki büszkén kihúzva magát könnyed léptekkel haladt el szaktársaink mellett és egy-egy mosolyt, intést vagy biccentést intézve a hátsóbb sorokban ülőknek végül elfoglalta a számára kijelölt helyet, az első sor jobb szélén. Az alfabetikus sorrendnek köszönhetően az én helyem a diplomázóknak kijelölt harmadik, egyben utolsó sorban volt kijelölve, a sor bal szélén, így legnagyobb szerencsémre senkin sem kellett átmásznom. Mert ugye a Bori nem Flóris, neki nem hogy álló fogadás, de még egy árva köszönés sem jut. Ez van, ha Kiss Flórián legjobb barátja vagy, az évek alatt már megszoktam.
Mondhatná bárki, hogy ő a helyemben már úgy ott hagyta volna Flórist, mint annak a rendje, aztán kezdjen magával, amit akar. Csak azzal nincs senki sem tisztában, hogy egyszerűen levakarhatatlan, na meg, a legtöbb esetben nem is akarják magukról levakarni az emberek. Hiszen a Flóris helyes, a Flóris okos, a Flóris vicces, a Flóris udvarias. A Flóris viszont akarva-akaratlanul egy seggfej, csak erre még senki sem döbbent rá. Istenigazából, a közel tizenhat év alatt, amióta ismerem, még nekem sem sikerült kiderítenem, hogy miért érzek így, pedig többször is átrágtam a gondolataimat, töviről-hegyire. A legelején betudtam egészséges versenyszellemnek és féltékenységnek, amivel aztán sokáig küszködtem, mert sosem voltam irigy vagy kárörvendő, és nem is akartam az lenni. A hosszú, önismeretre központosított éveim után végül csak akkor lett egy olyan sejtésem, hogy megeshet; a Flóris ezt direkt csinálja, amikor a dékán néhány héttel ezelőtt szóbahozta a diplomaosztó búcsúszövegét. Pontosabban azt, hogy ki fogja megírni és elmondani a búcsúztatót. És mielőtt a dékán befejezhette volna, hogy a hagyományok értelmében az – esetünkben egyetlen – summa cum laude minősítéssel rendelkező hallgatóra, tehát rám hárul ez a megtiszteltetés, de nem csak a dékán, hanem bárki más mondhatott volna bármit, Flóris egyszerűen fogta, és magára rakta a feladatot. Szimplán csak felpattant és „ez akkor valószínűleg én leszek” hozzáállással már neki is állt ötleteket gyűjtögetni a nyitó idézethez. Magabiztosságának és bájos természetének hála pedig a dékán még el is felejtette, hogy mit is szeretett volna eredetileg mondani. Ellentmondani neki, a mérhetetlen protekciójának és presztízsének hála, felért a halálos ítélettel. Ha azt szeretnéd, hogy a szociális életed átvészelje valahogy a Flóriánt társaságában töltött időt, akkor csendben maradsz. Mert ahol Flóris van, ott Nap nincs, tehát nemes egyszerűséggel körülötte forog a Föld. Ő pedig ezt pontosan tudja.
Kinyitottam az ölemben fekvő borítéktáskámat, és még utoljára leellenőriztem, hogy lenémítottam-e a telefonomat, majd visszacsúsztatva azt az irataim közé és óvatosan összepattintottam rajta a patentot. Másodpercekkel később pedig nyílt az ajtó, ahol a kari tanács egyik tagja jelent meg, majd megszólalt.
- A Színház és Filmművészeti Egyetem szenátusa, és a Színművészeti Intézet tanácsa bevonul, kérem szíveskedjenek felállni – szólt harsányan. Kérését követően a legtöbben felkászálódtak a székükről, csupán a nehezen mozgó vendégek maradtak ülve, akik közül a legtöbben idősek voltak, érthető indokból. A teremben elhelyezett hangszórókból trombitaszó csendült fel, a tanács tagjai pedig egyesével léptek be a terem ajtaján, díszes, sötétzöld talárjukban sietősen átsuhantak a termen és fellépkedtek a színpad oldalsó lépcsőin. Időközben a zene elhallgatott, majd a dékán, leválva a többiektől az előzetesen felállított emelvényhez lépett és megköszörülte a torkát.
- Himnuszunk következik – jelentette ki, és azonnal felcsendült a mindenki által jól ismert dallam, ami – mint minden állami ünnepségen – itt is elmaradhatatlan kelléke a ceremóniának. A teremben körbepillantva konstatáltam, hogy a legtöbben énekelnek, vagy legalább tátognak, de volt olyan, aki még a szívére is helyezte a tenyerét. A tömeg két éles ellentétre oszlott. Voltak, akik csak azért álltak fel, mert a hagyományok megkövetelték, és unottan motyogták maguk elé a szöveget, azonban ott volt a spektrum másik vége is, akik minél egyenesebben, minél peckesebben nyújtóztak az ég felé, levegővételről levegővételre tudták mit, hogyan és mikor kell énekelniük, én mindent beleadtak, mintha a hazafiságot kizárólag magasságban és decibelben mérnék. A himnusz végeztével a dékán helyfoglalásra intette a tömeget.
- Mélyen tisztelt szenátus, kedves diplomázók, család és barátok, tisztelt vendégeink – kezdett bele az ünnepi beszédébe. Abba az ünnepi beszédbe, ami mindenhol ugyanolyan: feleslegesen túlbonyolított, végeláthatatlanul hosszú, csicsás, glorifikált, és aminek már a felénél kellemetlenül mozgolódik a székében mindenki, elvvégre ők egyáltalán nem ezért jöttek, csak ez is benne van a pakliban. Illik végighallgatni. A beszéd végét gyér tapssal díjazták az összegyűltek, és a terem egyöntetűen egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. A dékán megvárta, amíg a tömeg elcsendesedik és újra az emelvényen elhelyezett mikrofonhoz hajolt.
- Az oklevelek átadása előtt, friss diplomás hallgatónk, Kiss Flórián beszéde következik – jelentette be, mire a teremben azonnal hatalmas ováció tört ki. Még egy-egy éles füttyszó is érkezett a hátsó sorok felől. Flóris felállt, és elfogadva néhány felé nyújtott pacsit és kézfogást, a színpad lépcsőjéhez sietett. Kettesével szedte a fokokat – hogy miért, arra máig sem derült fény, figyelembe véve, hogy az a kis lépcső mindössze hat fokból állt -, majd a dékán mellé lépve kezet rázott vele és átvette a szót. Eközben pedig még mindig tartott a tapsvihar. Kezdem azt hinni, hogy Flóris okolható a bolygó másik oldalán keletkező cunamikért.
- Köszönöm, igazán kedvesek vagytok mind – nézett körbe büszkén. – Hihetetlen, hogy engem ért ez a megtiszteltetés – aha, mert másnak még lehetőséget sem hagyott. Tényleg, baromi hihetetlen. – Taylor Mali szavaival élve, „a diplomaosztónak nem csak arról kellene szólnia, hogy előretekintünk – a diplomaosztó egy lehetőség, hogy hátranézzünk, és végigkövessük a lépéseinket, amik elvezettek oda, ahova jutottunk” – vetette be a jól bevált szónoki eszközt. - Ugyanakkor, ha minden egyes apró lépésre vagy sikerre visszatekintenénk, akkor, itt lennénk vagy… - kezdett számolni az ujjain – öt évig. És kinek van ereje ezt még egyszer végig csinálni? – tette hozzá. Apró nevetéshullám suhant át a tömegen, még a tanács tagjai is el-elmosolyodtak. A beszéde további részében az égig magasztalta a szenátust meg a tanácsot, majdnem megtapsoltatta a karbantartót, Jani bácsit, akinek az elmúlt öt évben rendszeresen tologatta el a szerszámos kocsiját az épület különböző pontjaira, azt gondolva, mekkora poén lesz. Nem volt az. De ezt rajtam, meg a portás nőn kívül - aki alkalmanként rosszalló tekintettel díjazta Flóris hülyeségét - nem látta így senki. A végén pedig elmaradhatatlanul hozzátette:
- Végül, de nem utolsó sorban köszönöm nektek ezt az öt évet. Nélkületek nem tudtam volna végigcsinálni – azzal az emelvényről lelépve megállt amellett, és mélyen meghajolt. Az őrület pedig csak ekkor kezdődött. A helységet tenyerek folyamatos, de egyenletes összecsattanása töltötte be, még a fülemben dobogó szívem is felvette hozzá a ritmust. Néhányan még a lábukkal is dobogtak, a mellkasomban érződő lüktetés pedig folyamatosan azt skandálta, hogy „vissza, vissza”. Ha pedig azt hiszitek, hogy Flóris nem készült ráadással a visszatapsra, nos, tévedtek.
- Jól kezdődik a színészkarrierem. Még át sem vettem a diplomámat, már jár is a visszataps – hajolt a mikrofonhon, miközben szélesen vigyorgott, a terem pedig egyöntetűen felnevetett. Karjaimat magam előtt összefonva, szemforgatva néztem fel az emelvényen ácsorgó Flórisra, aki ekkor felvette velem a szemkontaktust. Tekintetemen azonnal érezte, mi volt a véleményem a dologról, szóval néhány intést és biccentés kíséretében sietően elhagyta a színpadot és visszasétált a helyére. A jóból is megárt a sok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése