2.

Budai lakásunk erkélyén ácsorogva pásztáztam a koromsötét éjszakának reményt adó közvilágítás fényeit, miközben odabentről tompán kiszűrődött az ünneplő tömeg sikoltozása. Egy hatalmas csattanás, valószínűleg egy tányér vagy pohár halálsikolya.
- Hoppá! – kiáltotta az alkoholmámorban úszó vendégsereg, tökéletes összhangban, és ennyivel el is intézték az egészet. A zene egyenletes ritmusa rázta az ablakot, a felső szomszéd pedig sokadszorra ütögette a seprűnyelet a padlónak, teljesen eredménytelenül, hiszen a mindent túlharsogó zaj elnyelte az ő esetlen próbálkozásait is. Kezemben egy meggyes radlert szorongattam tanácstalanul, majd az alkarjaimat a korlátnak támasztva előregörnyedtem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a közvetlenül a tömbház bejárata előtt nyújtózkodó villanyoszlop égője éppen kiégni készült, és ütemre pislákolt. Szemeimet szorosan lehunyva tanakodtam.

A diplomaosztó után az épület bejáratától kissé balra ácsorogtam és vártam. Amikor a ceremónia végeztével mindenki egyszerre indult meg, hogy elhagyja az izzadságtól és a levegő pállottságától fullasztóvá vált auditóriumot, esélyét sem láttam annak, hogy Flóriánnal megtaláljuk egymást a tömegben, így elsők között kilépve a teremből, sietősen a kijárat felé igyekeztem, gondolván, majd valahol megvárom. Az oklevelemre tévedt a tekintetem és szemem elidőzött a borítón. Az átvétel óta akkor először nyitottam szét, és engedtem egy büszke mosolyszerűséget átsuhanni az arcomon. Mindez azonban csak egy röpke másodpercig tartott. Gondolataimból egy éles torokköszörülés zökkentett ki. Érdeklődve pillantottam fel, azonnal összecsapva a kezemben tartott keménykötésű mappát. Egy, nálam egy fejjel alacsony, zömök, borzos szemöldökű, bajuszos férfi állt előttem. Érdeklődve vizslattam, majd jobb szemöldökömet értetlenül az égnek emeltem.
- Segíthetek valamiben? – törtem meg a csendet, mivel nem láttam értelmét annak, hogy tovább álljunk egymással szemben és csak bámuljunk a másikra.
- Sándor Borbála, ha nem tévedek? – kérdezte a férfi megbizonyosodásképp.
- Igen – biccentettem. – De mégis mi ez az egész?
- Kováts Imre vagyok, színházigazgató. Társulatunk a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik kortárs darabjába keres új munkatársakat. Kérem, fontolja meg – nyújtott felém egy apró, piszkos fehér színű, téglalap alakú papírdarabot. Érdeklődve fogadtam el a kínált keménypapírt, majd átfordítva azt az írott oldalára megbizonyosodtam sejtésemről. Egy névjegykártya volt. Kováts Imre, színházigazgató, ízlésesen, ts-sel. Mire felnéztem, a férfinek már híre-hamva nem volt, se balra, se jobbra. Pedig kétszer is megnéztem, biztos, ami biztos alapon.
- Mid van Boris? – szólalt meg egy ismerős hang, közvetlenül a jobb vállam felett. Reflexszerűen zártam össze az ujjaimat, tenyeremben kissé meggyűrve a papírkát, mintha valami szupertitkos kormányrendeletbe lettem volna beavatva néhány másodperccel azelőtt.
- Semmim – vágtam rá kapásból, és megerősítésként még a fejemet is megráztam. Mások önzőségnek neveznék. Én úgy hívom, hogy „Kiss Flóris árnyékának mellékhatásai”. Hosszú, szőkésbarna fürtjeim ide-oda himbálóztak, egyszer-kétszer az arcomhoz csapódva. Flóris összehúzott szemmel méregett. Nem hitt nekem. Naponta megvívom ezt a vitát a lelkiismeretemmel, de mint mindig, most is győzött. Lesütött szemekkel sóhajtottam egy hatalmasat, majd előhúzva a hátam mögé rejtett öklömet, szétnyitottam a tenyerem és felé nyújtottam, tudva, hogy amint Flóris hall erről a lehetőségről, egészen biztos lehetek benne, hogy ő is lecsap rá. Ha pedig beválogatnak, az a színjátékom és a tehetségem miatt legyen, ne pedig azért, mert szándékosan limitáltam a jelentkezők számát.
- Nem értem – tolta napszemüvegét a feje tetejére és összehúzott szemekkel erősen a kezében tartott névjegykártyára összpontosított. Szinte hallottam, ahogy csikorognak a csekély számú fogaskerekek koponyája mélyében, valahol a nárcisszismus és gőg felhőjének takarásában.
- Egy színháztársulat hívta fel a figyelmemet, hogy van lehetőség egy pályázatra – magyaráztam szűkszavúan, a Szegedi Szabadtéri Játékokat és az elérhető pozíciók számát még csak meg sem említve.
- Arról nem mondtak semmit, hogy mennyi embert keresnek? – nézett rám érdeklődő tekintettel, de a tizenhat év ismeretség következtében már úgy átláttam rajta, mint nagytakarítás után a frissen megpucolt ablakon. Puhatolózott, hogy felmérhesse a saját esélyeit.
- Nem – füllentettem. Flóris alig láthatóan megeresztett egy megkönnyebbült sóhajt, majd vigyorogva átkarolta a vállamat és az úttest túloldalán parkoló Vespa felé irányított.
- Csodás! – felelte, majd szabadon maradt kezével visszacsúsztatta a fején pihenő napszemüveget az orrnyergére, és szórakozottan hozzátette. – Csak találunk neked is valamit. Persze, ha indulsz. Indulsz? – pillantott le rám, jobb karját még mindig a vállaimon pihentetve.
- Nem tudom – feleltem halkan, mert abban a pillanatban már tényleg nem voltam biztos benne, hogy vajon kell-e ez nekem. Már akkor magam előtt láttam, ahogy Flóris önként jelentkezve elsőként besétál, a többi jelentkezőt meg tíz perc elteltével elküldik, azzal az indokkal, hogy a pozíciót már betöltötték.

Flóris elengedte a vállamat, majd a Vespa másik oldalára sétálva felnyitotta az ülés alatt elhelyezkedő, ekkor már feneketlennek tűnő tartót, belenyúlt, majd előrángatott egy bukósisakot és felém nyújtotta.
- Na, gyere, csináljunk idióta kalapdobálós diplomafotókat a Városligetben – invitált. Hitetlenkedve felnevettem és elfogadtam a felém tartott bukósisakot, a kalapomat pedig a borítéktáskámmal és az oklevelemmel egyetemben elhelyeztem az ülés alatti tárolóba. Megvártam, amíg Flóris kényelmesen elhelyezkedett, majd felém nyújtott karját elfogadva felmásztam a járműre, majd alaposan magam alá tűrtem a talárom és a ruhám alját is, nehogy merő véletlenségből megvillantsam az alsó testtájaimat fél Pestnek, abban az esetben, ha a menetszél belekap az anyagba. A motor felbúgott, egy pillanatra pedig a körülöttünk lévő összes szempár ránk szegeződött. Voltak, akiknek ez tényleg csak egy pillanatig tartott, mások azonban csodálva, vagy épp irigykedve néztek párosunkra. Ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy csodálva, már szinte epekedve néztek Flórisra, rám pedig irigykedve. Szorosan átkaroltam a derekát, ő pedig még egyszer gyorsan hátrapillantott.
- Meg vagy, Bori? – próbálta túlkiabálni a robogó lármáját. Meg sem próbálva szóban válaszolni, csupán csak bólintottam. – Le ne ess, nincs kedvem a Kodály köröndön futkosni utánad – azzal a gázra taposott.
Az egyirányú utcák között lavírozva végül az Andrássy úton kötöttünk ki, ami - a melegre, és a város kihaltságára való tekintettel egyáltalán nem meglepő módon - közel sem volt annyira forgalmas, mintha ugyanez a jelenet felhős, meg nagyjából tíz fokkal hűvösebb időben játszódott volna le. Nem mindennapi látványt festhettünk a sugárúton, ezt pedig az is bizonyítja, hogy legtöbb autós a talárjaink láttán egy-egy harsány dudaszót hallatott, gratuláció és ünneplés gyanánt.

A Városligetben elszórakoztunk néhány órát, az elmaradhatatlan kalapdobálós képek mellett sikerült normális fotókat is készítenünk egymásról és egymással, a meglepetés kedvéért pedig Flóris sem viselkedett teljesen úgy, mint egy imbecillis tökfej. A helyszínválasztás pedig nem volt kérdés. Személy szerint, én szívesebben maradtam volna az épület előtt, elvvégre ott töltöttük az elmúlt öt évünk nagy részét. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy mindenki, akinek ma volt a diplomaosztója, ott készített fényképet, Flóris pedig nem akarta, hogy az ő fotója is elvesszen a többi, szinte kötelezően egyforma kép egyvelegében a közösségiken. Flórián nem is lenne Flórián, ha nem venné körül mindenhol felhajtás.

Az idő már koraestébe hajlott, mire visszaértünk Budára. A dombos utcákon a Vespa nyögve küzdött a szintkülönbséggel. A Logodi utcai tömbházunk elé érve végül Flóris lelassított és a járda szélén parkolta le a járművet. A már jól ismert tárolót felnyitva magamhoz vettem a dolgaimat, a kaputelefonhoz lépve bepötyögtem a kódunkat, mire a zár hangos berregéssel feloldott. A nagy faajtót kitárva bevártam Flórist, majd együtt vágtunk át az épület kellemesen hűvös előterén, és egyenesen a lift felé vettük az irányt. Nincs az az Isten, hogy magassarkúban másszak meg négy emeletnyi lépcsőt. Már a liftben előhalásztam a kulcsaimat a borítéktáskámból, hogy ne az ajtó előtt kelljen vesződni vele, majd a lakás elé érve játszi könnyedséggel oldottam fel a zárat. Flóris a telefonját nyomkodva, néhány méterrel lemaradva követett. Az előszobába érve rögtön lerúgtam a cipőmet, majd az addigra már izzadságtól ragadó ruhámtól való szabadulás reményében egyenesen a szobámba. Az szaktársainkkal előre megbeszélt tervek alapján az ünneplést egy házibuli koronázza meg, itt, nálunk. Ünneplő öltözetemet egy egyszerű, szatén hatású spagettipántos felsőre és farmershortra cseréltem, majd a talárt és a kalapot egy vállfára akasztva visszatettem a szekrényembe, a ruhát pedig egy hanyag mozdulattal a szoba sarkában elhelyezett szennyestartóba hajítottam. Az öltözőszekrényemnél helyet foglalva éppen, hogy sikerült felfrissítenem a melegben lemosódott sminkemet, az első vendégek már rá is feküdtek a kapucsengőre. A nyitott szobaajtóban megállva éppen a nyakláncom kapcsával bíbelődtem, amikor Flóris a kaputelefonhoz lépve lenyomott egy gombot, majd beleszólt.
- Szerelmem a színpad, munkám a játék. Mi vagyok? – tette fel a találóskérdést a kapuban várakozóknak, ezzel elkerülve, hogy illetéktelenek benyomuljanak a privátnak szánt házibulinkba. Ez ugyancsak az én ötletem volt, de szokás szerint Flóris aratta le érte a babérokat. A mai világban nem arról szólnak a dolgok, hogy kié az ötlet, hanem arról, hogy ki kiáltja azt hangosabban.
- Szegény, mint a templom egere, bazdmeg – jött a válasz, a szakma alulfizetettségére utalva, mire akarva-akaratlanul is felröhögtem. A kaputelefon másik oldalán elhelyezkedő csoportból valaki a háttérben egyszerűen benyögte, hogy „hülye”, majd valaki más vette át a szót.
- Színműves. De engedj már fel, te idióta, mert ide fogok hugyozni a kapualjba – szólt az illető, a hangot pedig álmomban is felismertem volna. Tekintetem Flórisra emeltem, aki sejtelmes vigyorra húzta a száját, miközben kinyitotta a lent várakozók számára a kaput. Azonnal felismertem az egyik legklasszikusabb húzását, amivel vicceskedve próbál kitolni velem azáltal, hogy meghívja Kristófot is. Pásztor Kristóf gólyakorunk óta a baráti társaságunk oszlopos tagja, és körülbelül azóta áhítozom érte én is, meg rajtam kívül a szak összes többi egyéne, aki a férfiakhoz vonzódik. A Kristóffal kapcsolatban ápolt gyengéd érzelmeimről a mai napig csak Flóris tud. Talán a másodévünkben történt, hogy egy félresikerült buli után, miközben mindketten részegen tántorogtunk hazafelé a csípős hajnali levegőn, megjegyeztem, hogy a Kristóftól kölcsön kapott pulcsinak mennyire jó „Kristóf illata” van. Csupán néhány nappal később jöttem rá, hogy Flóris nem lehetett annyira részeg, mint én, hiszen én nem is emlékeztem erre a szóváltásra, ő pedig világosan fel tudta idézni azt. Három év elteltével még mindig cipzár volt a száján a dologgal kapcsolatban, azonban ez bármikor, bármilyen körülmények között megváltozhat, hiszen Kiss Flóriánról beszélünk. Másodpercekkel később már nyílt is a lakás ajtaja, Kristóf pedig mindent és mindenkit félrelökve sietősen a folyosó másik végén nyújtózkodó ajtó felé vette az irányt.
- Szia Bori! Szép a nyaklánc – vetette oda kutyafuttában, egy biccentés kíséretében, és meg sem várva a válaszom, szinte azonnal eltűnt a fürdőszobaajtó mögött.

Lakásunkba lassan érkeztek meg a vendégek, este nyolc körül már teljes volt a létszám. Nem volt megosztottság vagy klikkesedés, mindenki vegyült. A vendégek is, meg az italok is a gyomrokban. Flóris vette át az irányítást, és hogy még feljebb tolja a hangulatot, az „Én még sosem” nevezetű ivósjátékot javasolta, a tömeg pedig – nem meglepő módon – egyetértett vele. Ha valaki nem ismeré ezt a játékot, a szabályok egyszerűek. Minden résztvevő mond egy állítást. Akinek pedig volt tapasztalata az említett állítással kapcsolatban, iszik. Ha senkinek sem volt tapasztalata vele, akkor az iszik, aki az állítást mondta. Egymást követték a kezdetben még normális kihívások, aztán a nagyobbnál nagyobb ökörségek is. Fény derült többek között arra is, hogy ki tologatta el folyton Jani bácsi szerszámoskocsiját, hogy kik szexeltek már a szertárban, ki hányt az évzáró darab színházpremierjének afterpartyja után a négyes-hatoson, meg arra is, hogy ki cserélte ki Novák professzor üvegszemét pingponglabdára a gólyatábor alatt. Amikor újra Flórisra került a sor, az arckifejezése hirtelen eltorzult. A hosszú barátságunkra való tekintettel azonnal tudtam, mi történik. Flóris nem tudja kontrollálni az érzelmeit, ha iszik. Most is ez volt a helyzet. A délutáni jókedvét elfedte a pálinkagőz, helyét pedig átvette a düh és a féltékenység. Azonban arra mondatra, amit ezután elhagyta a száját még én sem voltam felkészülve.
- Engem még sosem keresett fel egy színházigazgató a diplomaosztó után, hogy meghívjon a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik darabjának, mellesleg teljesen publikus és bárki számára elérhető meghallgatására, amit ezután titkolni próbáltam, nehogy másnak is jusson a lehetőségből – jelentette ki, éles tekintetét pedig egyenesen rám szegezte. A nappaliban hirtelen beállt a csend, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és érdeklődve nézett körbe, arra várva, hogy ki fog inni. Ereimben meghűlt a vér, csak ültem, lesütött szemekkel, és a radlerem nyitófülét piszkáltam. Néhány másodperc elteltével kíváncsian pillantottam körbe én is, majd összeszedve minden bátorságomat a számhoz emeltem a dobozt és egy hatalmas adagot a számba vettem belőle. A korty a kínos csendben fülsiketítően hangos volt. Még néhány másodpercnyi hallgatás után szobában mindenki egyszerre sikított fel örömében, hiszen ez egy nem mindennapi lehetőségnek számított egy pályakezdő, frissdiplomás színésznövendék számára. A körülöttem helyet foglaló emberek nagyrésze örömködve a nyakamba borult, és a többiek is mind felém nyújtották a kezüket, pacsira vagy fistbumpra várva. Nem győztem fogadni a gratulációkat, és a rengeteg mosolygó arcot hanyagolva, óvatosan Flórisra pillantottam. Közömbös tekintettel meredt maga elé, azonban a kezében pihenő sörösüveg nyakára rászorított, elfehéredett ujjai elárulták, hogy nyilvánvalóan nem ezt a reakciót várta. A levegő szinte izzott körülötte, sosem láttam még ennyire frusztráltnak. Felkászálódva a kanapéról, a konyhába igyekeztem. Az ekkor már kiüresedett sörösdobozt a kukába dobtam, majd hűtő ajtaján kinyitva előszettem egy másikat. Szinte észrevétlenül vágtam át a nappalin, ahol a játék végeztével már kegyetlen hangerővel szólt valami borzalom, majd a tolóajtót elcsúsztatva kiléptem az erkélyre, és behúztam az üvegpanelt magam mögött. Üres tekintettel pásztáztam a koromsötét éjszakának reményt adó közvilágítás fényeit, miközben odabentről tompán kiszűrődött az ünneplő tömeg sikoltozása. Egy hatalmas csattanás, valószínűleg egy tányér vagy pohár halálsikolya.
- Hoppá! – kiáltotta az alkoholmámorban úszó vendégsereg, tökéletes összhangban, és ennyivel el is intézték az egészet. A zene egyenletes ritmusa rázta az ablakot, a felső szomszéd pedig sokadszorra ütögette a seprűnyelet a padlónak, teljesen eredménytelenül, hiszen a mindent túlharsogó zaj elnyelte az ő esetlen próbálkozásait is. Kezemben a már említett meggyes radlert szorongattam tanácstalanul, majd az alkarjaimat a korlátnak támasztva előregörnyedtem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a közvetlenül a tömbház bejárata előtt nyújtózkodó villanyoszlop égője éppen kiégni készült, és ütemre pislákolt. Szemeimet szorosan lehunyva tanakodtam. Mert ha a tömeg józan lett volna, ez a szituáció teljesen más következményeket vont volna maga után. Közutálat tárgya lettem volna, akit mindenki irigynek és önzőnek tart, és már a karrierem legelején cseszhettem volna az egészet, mert felégett volna minden olyan híd mögöttem, ami később jó munkakapcsolatokat jelenthet. Azon a néhány kör pálinkán múlt az egész, ami kezdetben hihetetlennek tűnhet, de abban a pillanatban nagyon is valós volt. A tolóajtó ismételten kinyílt, majd újra becsukódott. Felegyenesedtem, majd a dobozt a számhoz emelve idegesen belekortyoltam jópárszor, mielőtt megfordultam volna. Flóris valamennyire megenyhült tekintetével találtam szembe magam. Az alig tíz perccel azelőtti kirohanásának köszönhetően kellően összezavarodva vizslattam, és vártam. Nem tudom mire, csak vártam.
- Sétálj velem egyet – kérte, én pedig a lelkiismeretem által vezérelve egyetértően bólintottam. Indulás előtt gyorsan lehúztam a doboz másik felét, és az erkély, valamint a lakás bejárata közti rövidke kis szakaszon még elfogadtam két felém nyújtott rövidet is. A tömbház elé leérve egy pillanatig hezitáltunk, aztán összenézve egyetértően biccentettünk és szavak nélkül megállapodtunk a gyakran előforduló éjszakai sétáink szokásos úticéljában, a várnegyedben, majd egymásba karolva indultunk el, a kellemesen hűvös nyári éjszaka leple alatt. A késői időpontra való tekintettel, a várnegyed teljesen kihalt volt, csupán egy-egy a környéken andalgó szerelmespár estéjét vertük fel a részeg rikoltozásainkkal és röhögésünkkel. Nem igazán beszéltünk semmiről. Sem Kováts Imréről, sem a Szegedi Szabadtéri Játékokról, sem Kristófról, sem a meghallgatásról. Azt hiszem, még utoljára kapaszkodni akartunk az egyetembe, kapaszkodni egymásba, és foggal-körömmel küzdöttünk azért, hogy ezekre a röpke órákra még csak két, egymás útját terelgető idióta egyetemista maradjunk, mielőtt munkaerőpiaci versenytársakká válunk. Legalábbis, én ezt hittem. Mire észbekaptam már a Várkert bazárhoz értünk. A lépcsők tetején egy pillanatra megállva körbenéztünk és magunkba szívtuk a fénygyöngyökkel övezett látkép gyönyörét. Tekintetemet elszakítva a budapesti éjszakáról, Flóriánra pillantottam. Arcáról eltűnt a mosoly, tekintete elkomolyodott, majd felém fordult és kézfejeim az övéibe rejtete.
- Tudod, Bori, mindig tudtam, hogy ez a lesz a vége – elengedve a kezeimet tett néhány lépést hátra, majd elszakította tekintetét az enyémtől és hátat fordított. – Örültem volna neki, ha ez máshogy alakul. De tudod, hogy van ez – fordult vissza, így megint szemtől szembe kerültünk egymással. Két lépés, de talán még annyi sem választotta el tőlem. – Ember embernek lesz farkasa előbb, vagy utóbb – tette hozzá, én pedig - félig az alkoholtól, félig pedig a helyzet bizarrságától - értetlenkedve néztem a szemeibe, melyben megcsillantak a közvilágítás aranyló fényei.
- Te mégis miről beszélsz? – nyögtem ki végül, a válaszra pedig nem kellett sokat várnom.
- Egy nap talán megérted. Sajnálom, Bori – szólt ridegen, majd jobb lábát a magasba lendítette. Ekkor az agyam már csak lassítva érzékelte a történteket. Néhány tizedmásodperccel később megéreztem a mellkasomra nehezedő cipőtalpat és automatikusan kapaszkodóért nyúltam, de nem volt körülöttem semmi, ami segítségemre szorulhatott volna. Csupán az a százötven lépcsőfok, ami a hátam mögött nyúlt el hosszan. Egy pillanat, de még talán annyi sem telt el, mielőtt a testem legelőször a szerkezetbe ütközött volna, de nem állt meg ott. Lépcsőfokról lépcsőfokra, tehetetlenül gurultam, folyamatosan állva az ütődéseket, hol az oldalamon, hol a fejemen, de még olyan helyeken is, ahol nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek megütni. Életem talán legkínkeservesebb lépcsőzése viszonylag hamar a végéhez ért. Erőtlenül emeltem a kezem a fejemhez, és az abból szivárgó nedvességből ítélve ijedten konstatáltam, hogy vérzik, még hozzá elég csúnyán. Éreztem, ahogy az orromból is elered a vörös folyam, a hátam sajgott, minden levegővétel fájt, a világ is forgott és ha mindez még nem lett volna elég, a legkisebb próbálkozás hatására is éles fájdalom nyílalt a lábaimba. Mielőtt minden elsötétedett volna, a lépcső tetejére pillantottam. Flórián már rég nem volt ott.