6.

A műtőterem éles fénye szúrósan, egyenesen a szemembe világított. Hunyorogva, kábán pillantottam körbe, tizedmásodpercekkel később azonban egy alak jelent meg, árnyékot vetve az arcomon. Kellett néhány pillanat, hogy a szemem hozzászokjon a fényviszonyokhoz, azonban a homályból lassan kirajzolódott Benjámin arca, aki szórakozottan vigyorogva próbálta visszatartani a nevetést.
- Végeztünk, Sándor Kisasszony, tessék most már ébredezni – keltegetett, jelek szerint az altatásból.
- Ennyi volt? – motyogtam összezavarodva, és fejem kissé megemelve vetettem egy pillantást a térdemre, amit két rezidens kötözött, épp ekkor tekerték fel a félgipszre az utolsó réteg gézt. Utólag rájöttem, hogy az érzéstelenítő injekció miatt lehetett, azonban abban a pillanatban aggodalmaskodva vettem tudomásul, hogy nem érzem a bal lábamat.- Te Benji – szólítottam meg az aneszteziológust, és fogalmam sincs honnan jött az önbizalomhullám, ami arra késztetett, hogy letegezzem, de megtettem.
- Tessék? – jött a hang a bal oldalamról.
- Hova a bánatba tetted a lábamat? Add már vissza – kérleltem, mire a szoba másik oldalából felhangzott egy halk nevetés. Ügyet sem vetve arra, hogy nem egyedül vagyunk a teremben, folytattam – Meg különben is. Minek az neked? Neked már van kettő – magyaráztam, mire ismételten felkuncogtak, ezúttal valaki más. Óvatosan balra döntöttem a fejemet, és érdeklődve figyeltem, ahogy a doki le ellenőrzi az életfunkcióimat. – Vagy három – tettem hozzá, miközben tetőtől talpig végigmértem. Benjámin még a sokéves tapasztalat mellett sem számított erre a válaszra, arca azonnal megtelt vérrel, a teremben pedig néhány másodpercnyi döbbent csend után falatrázó röhögés tört ki, amit szerintem még a folyosó másik végén elhelyezkedő nővérpultban is hallani lehetett. Figyelmem a háttérben szóló halk zenére összpontosult, végül lehunyt szemekkel, fejemet jobbra-balra biccentve dudorásztam a Cooler Than Me dallamát.
- Gyerünk srácok, tudom, hogy tudjátok a szöveget máskülönben nem hallgatnátok ezt munka közben – gagyogtam, továbbra is kótyagosan, majd karjaimat a mellkasom előtt a magasba emelve egyenletesen kezdtem tapsolni a zene ritmusára és hajthatatlanul énekelni kezdtem a szöveget - ¯You got designer shades just to hide your face, and you wear 'em around like you're cooler than me …
Benjámin röhögve próbált csitítani, de az sem segített a helyzeten, hogy a kollégái minden szívbaj nélkül becsatlakoztak a hülyéskedésembe, és vidáman énekelgettek velem, miközben befejezték a térdem kötözését. Rövidesen nem csak a folyosó, de nagy valószínűséggel az egész emelet tőlünk zengett. Néhány másodperc múlva nyílt a műtőterem ajtaja és megjelent két betegtologató, ők azonban nem értékelték az előadásomat annyira, mint a kötözőorvosok, azonnal rendre parancsoltak, hogy hagyjam abba a mozgolódást. Megszeppenve húztam vissza karjaimat a mellkasom elé és türelmesen megvártam, hogy kioldják az ágy lábain elhelyezett fékeket. A körülöttem lévő világ aztán hirtelen megmozdult, a műtőterem ajtaján kigurulva pedig egyre csak gyorsultak a mellettem elsuhanó képek.
- Úristen – suttogtam magam elé és ámuldozva néztem körbe – Repülök – közöltem. A két betegtologató egy pillanatra megtorpant, először rám néztek, majd össze, végül egyszerre tört ki belőlük a röhögés. – Most mi van? – értetlenkedtem, mert tényleg nem értettem, hogy mire a nagy jókedv.

A szobámba érve meglepődötten konstatáltam, hogy odakint már besötétedett, a helységet csupán az ágyam feletti olvasólámpa narancssárgás fénye világította be. Az ablak alatti fotelek egyikében megpillantottam Kristófot, aki egészen addig a telefonjába merülve szórakoztatta saját magát, érkezésünkre azonnal felkapta a fejét, és füléhez nyúlva kivette az airpodját.
- Szia – köszöntöttem vigyorogva, ő azonban ahelyett, hogy visszaköszönt volna, a betegtologatókhoz intézte szavait.
- Be van állva? – kérdezte, arcán teljes komorsággal, a szeme körül összehúzódó apró nevetőráncok azonban elfojtott mosolyáról árulkodtak.
- Hát, fiam – röhögött az egyikük – maradjunk annyiban, hogy jó a kedve – azzal egy óvatos, de határozott mozdulattal átemeltek az ágyamba, majd pillanatok alatt elhagyták a helyszínt, és mentek is a dolgukra. Én továbbra is csak vigyorogva bámultam Kristófot, aki néhány pillanatig még visszafojtott nevetéssel vizslatott, majd az ajtóhoz lépett és azt becsukva az ágyam végéhez sétált és két karjával megtámaszkodott rajta, miközben tekintetét végig az enyémbe fúrta. Kótyagos tudatom ellenére a gyomrom egy gombostű fejének méretére ugrott össze, én pedig kétségbeesetten próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Ezt is elkönyveltem azon pillanatok egyikének, amikor megbizonyosodom róla, hogy még mindig menthetetlenül szerelmes vagyok Kristófba. Néhány pillanat erejéig még farkasszemet néztünk egymással, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. A srác szó nélkül mellém sétált és némi hezitálás után végül letelepedett az ágyam szélére, majd felém nyújtotta az egyik airpodját. Szó nélkül elfogadtam, és eleinte kissé idegenkedve a készüléktől – valami különös indoknál foga azt hittem, hogy kényelmetlen lesz – óvatosan belenyomtam azt a fülembe, és diadalittasan vigyorogtam Kristófra, de a fülhallgató pillanatokon belül kihullott a fülemből, egyenesen az ölemben pihentetett kezeim közé.
- Rossz oldal – röhögött fel a srác, majd néhány hajtincset a fülem mögé tűrve óvatosan elhelyezte a kis készüléket, ezúttal a helyes oldalra. Az ép gondolkodásomat befedő altató-köd még mindig iszonyatosan sűrű volt, azonban tudatom lassan tisztulni kezdett. Kristóf ismételten a telefonjába merült, néhány tizedmásodperccel később pedig megszólaltak az általa választott dal első akkordjai. Összehúzott szemöldökkel, teljesen elmélyülve koncentráltam, de egyszerűen nem ismertem fel a számot, így érdeklődve a készülék fölé hajoltam és leolvastam a címet és az előadót. Tal Bachman – She’s so High.
- Humoros, mondhatom – pillantottam fel a készülékből, egy apró fintorral fejezve ki nemtetszésemet. A srác válaszul csak jól kiröhögött, majd sorban kezdte el átugrálni a dalokat a lejátszási listáján. Továbbra is a képernyőt nézve figyeltem, ahogy átpörget jó néhány klasszikuson, többek között pár David Bowie, Queen, Kaiser Chiefs, Bruce Springsteen és ABBA számon is, végül megállapodott a Fleetwood Mac, The Chain-jén.
- Te hallgatsz egyáltalán olyan zenét, amit az elmúlt húsz évben írtak? – néztem fel a gyér fényben narancssárgásan megvilágított arcára, mely vészesen közel volt az enyémhez. Igyekeztem nyugodtan lélegezni, ami ebben a szituációban meglehetősen bonyolultnak bizonyult. Lányos zavaromban azonban elkaptam a tekintetem és a térdemre helyezett félgipszet kezdtem tanulmányozni, mintha a térdem köré tekert fehér gipsz érdekesebb lenne.
- Ezek örök klasszikusok! – kérte ki magának.
- Mintha megboldogult nagymamámat hallanám – tekintettem az égre színpadiasan. Végül csak ráhagytam és lehunyt szemmel bólogattam a dal ütemére, amit, természetesen, mint minden kulturált fiatal, én is ismertem. Nem kimondottan az én zenei stílusom, - belegondolva, egész életemben Flóris ízléséből táplálkoztam, aki ebből következően mindenre rányomta a bélyegét, beleértve a zenei ízlésemet -, de be kellett látnom, hogy egy valamiben igaza volt. Tényleg klasszikus. Azonban az ezután következő Every Time We Touch még engem is lesokkolt. Még jó néhány órán keresztül elszórakoztunk, egyik dalt hallgattuk a másik után és míg én próbáltam kilábalni az altató okozta mámorból, Kristófot kifejezetten szórakoztatta minden egyes hülyeség, ami elhagyta a számat, olyannyira, hogy rövidesen még a névjegyet is átírta a telefonjában, így lettem átkeresztelve Boriról Trippy-re. Kristóf telefonjába mélyedve görgettem a Spotify könyvtárában, egymás utál pakolva a számokat a várólistára. Aztán megakadt valamin a szemem és egy pillanatra abbahagytam a görgetést. Kérdő tekintettel néztem fel az ágy végében törökülésben elhelyezkedő Kristófra, aki nem tudta mire vélni
- Spice Girls? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel és kitört belőlem a röhögés.
- Most miért? – tárta szét a karját - Nem véletlenül voltak a toplisták élén.
- Mi lesz a következő sokk? Hannah Montana? – cukkoltam. Értetlen tekintetét látva eltátottam a szám. – Te nem tudod ki az a Hannah Montana? – csodálkoztam.
- Nem, valahogy kimaradt – rázta a fejét röhögve. – Viszont úgy gondolom, ez bizonyos szempontból jó hír – tette hozzá. Néhány másodpercnyi gondolkodás után egyetértően bólintottam. Akkor döbbentem rá, hogy igazából semmit sem tudok Kristófról, azokon a dolgokon kívül, amiket mindenki más is tudott róla a társaságból. Tudtam, hogy a nagybátyja Arizonában él és születése óta minden nyarat nála tölt, a testvérével és szüleivel kiegészülve, és semmiért sem hagyná ki, ebből következően pedig nagyon magas szinten beszél angolul. Meg azt is tudom, hogy Flóriánnal karöltve már gólyaként az egyetem két legnépszerűbb hallgatóiként tartotta őket számon mindenki. A különbség a kettejük között szimplán annyi, hogy Flórisnak hamar a fejébe szállt a rivaldafény, Kristóf azonban nem nagyon változott, azon kívül, hogy a hallgatók folyamatos figyelmének kereszttüzében privátabb életre kényszerült, és azt is nagyon meg kellett válogatnia, hogy kinek és mit mond. Aztán azt is tudom, hogy eszméletlen öltözködési stílusa van, sosem látod a modern trendeknek megfelelő öltözetben, kinézete általában a kilencvenes éves Amerikáját idézi fel. A lejátszási listáját nézegetve azonban arra is rájöttem, hogy abszolút nem hallgat mai zenéket és magyar előadókat is alig, ami furcsa, tekintettel arra, hogy minden házibuliban táncol vagy legalább bólogat azokra a – néha elég förtelmes – külföldi és magyar pop dalokra is, amiket Flórián üvölttet a hordozható hangszórójából, melyek mellesleg általában azonosak néhány kereskedelmi rádió toplistájával. Ezen gondolatok között tovább görgettem és próbáltam válogatni a száz – ha nem ezer - dal közül, amikor a készülék megrezzent, a képernyő tetején pedig felugrott egy értesítés, melynek láttán még a fülemben üvöltő Blame It on the Boogie ellenére is ráfagyott a mosolyom az arcomra.

- Öhm – motyogtam zavartan – Azt hiszem, keresnek – nyújtottam a készüléket Kristóf felé, aki jobb szemöldökét kissé felhúzva vizslatott, majd elvette tőlem a telefont és kíváncsiskodva megnyitotta az értesítést. Arckifejezése kíváncsiról nyugodtra váltott, azonban szája sarkában egy apró mosoly bujkált, miközben felállt az ágyam végéből és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Először is, ki a bánat az a Brigi és miért ír SMS-t hajnali egykor? Tudom, semmi közöm sincs hozzá, de még csak a név sem rémlik. Másodszor pedig, mi lesz csütörtök délután 3 órakor? Agyam pedig egyből levontra a konklúziót. Mégis mit csinálhat egy helyes srác meg egy lány délután háromkor? Mondjuk, randizhatnak. Hát persze. Elmém szinte azonnal teljesen kitisztult, én meg addig mozgolódtam az ágyban, amíg teljesen hanyatt nem feküdtem, vigyázva arra, hogy ne nagyon mozgassam a térdemet. Sírni lett volna kedvem, azonban Kristóf előtt nem tehettem. A fülemhez nyúlva kivettem belőle a fülhallgatót és karomat kinyújtva az éjjeliszekrényre helyeztem azt. Szemeimet összeszorítva próbáltam kiverni a fejemből az előbb látottakat és alvásra kényszeríteni magamat, ami az altató hülye mellékhatásai miatt elveszített energiamennyiségnek hála viszonylag gyorsan sikerült.

Másnap reggel az álmaimból egy halk beszélgetésfoszlány szakított ki.
- Kár, hogy nem voltál itt, annyira vicces volt, teljesen be volt gyógyszerezve és olyanokról beszélt, hogy a dokik lenyúlták a bal lábát és nem adják vissza, meg hogy szerinte a gyíkemberek köztünk járnak – hadarta egy mély, erősen fiúra hajazó hang, így azonnal Kristófra asszociáltam.
- Tudtam, hogy nem kellett volna hazamennem – nevetett halkan Timi, és szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorogva rázza a fejét. Kissé hunyorogva pillantottam körbe, aztán miután a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, óvatosan felnyomtam magam ülőhelyzetbe és az ágy háttámlájának dőltem. A bal combomban olyanféle fájdalmat éreztem, mint amikor meghúzom a szalagjaimat egy egész napos gyakorlati nap után az egyetemen. Nem volt különösebben zavaró, inkább kényelmetlen.
- Szép reggelt – nyújtózkodtam az ég felé és gyorsan a szám elé kaptam a kezem, amikor ásítani kezdtem.
- Neked is, te kis drogfüggő – vigyorgott rám Timi, mire felröhögtem. Kristóf kissé kényelmetlenül vizslatott, nyilván fogalma sem volt róla, mennyit hallottam a beszélgetésükből, azonban azok után, hogy tegnap éjjel engem szédített, miközben egy másik lánnyal szervezett randevút, eszem ágában sem volt megnyugtatni a kedélyeit. Őrlődjön csak, megérdemli. Kristóf és Timi összenézett, majd vigyorogva ismét rám emelték tekintetüket.
- Ne kíméljetek – sóhajtottam, és próbáltam elrejteni a mosolyom. Igazából örültem neki, hogy ilyen jól szórakoznak a szerencsétlenkedésemen. Egymás szavába vágva kezdtek magyarázni. Először Kristóf ajánlotta fel, hogy ha gondolom, akkor körbekérdez, hátha ismer valaki egy megbízható dílert, erre Timi kontrázott, hogy Pablo Escobar már keresett Facebookon. Néha felnevetve, máskor rákvörös fejjel hallgattam őket, és miközben tűrtem a vérszívást, elgondolkoztam. Annyira rövid időn belül, annyira más lett minden. Az legrégebbi barátom egyszerűen itt hagyott a bajban, sőt, ő magam okozta a bajt, aztán egyszerűen lelépett, hogy learathassa a babérjaimat, egy másik pedig a semmiből előkerülve azonnal magára vállalta a szerepét és nem tágított. Ezért valószínűleg az életem hátralévő részében hálás leszek Timinek. Kristóf egyrészt csak aggódott, de ő természetétől fogva ilyen. Kedves mindenkivel, és ha valaki más lett volna ilyen helyzetben, az ő ágyuk mellett is ugyanígy gubbasztott volna. Másrészt viszont, ott volt az unokatestvére, és a látottak alapján, bárhol legyen az egyik, ott felbukkan a másik is, és bár nem tudhattam biztosra, valamilyen oknál fogva azt gyanítottam, hogy Timi megérezte a bajt, Kristóf pedig csak hallgatott rá. A körülményekhez képest boldog mosollyal néztem végig rajtuk, és az sem érdekelt, hogy éppen engem heccelnek. Nekik szabad, mert nem volt benne hátsószándék. Flórissal szemben azonban már nagyon régóta ki kellett volna állnom magamért. Visszagondolva mindig könnyebb okosabbnak lenni, azonban be kellet látnom, túl sok figyelmeztető jel volt, a barátságunkat övező kis piros zászlók akár ki is szúrhatták volna a szememet, de akkor sem vettem volna észre őket. A legtöbbször csak azzal álltattam magam, hogy nem gondolja komolyan, csupán az eszméletlenül szar humorérzéke a szeretetnyelve. Gondolataimból az ajtóban felbukkanó Benjámin zökkentett ki.
- Hogy vagyunk? – lépett be a szobába, háta mögé rejtett kezekkel, arcán egy kedves mosollyal, köszönésképpen egy-egy biccentést intézve az ablakok alatti fotelekben elterülő barátaimra. Legalábbis, azt hiszem, a barátaim. Nem tudom, de mindenesetre megkockáztatom.
- Megvagyok. Kialudtam magam, azt hiszem – viszonoztam a mosolyt.
- Visszahoztam a lábadat – lépett az ágyam végébe, majd előhúzott a háta mögül egy balos lábprotézist. Néhány pillanatig mindannyira pislogás nélkül meredtem rá. Először Timi ocsúdott fel a döbbentből és hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, majd vagy a saját nyálát, vagy a levegőt félrenyelve köhögni kezdett. Kristóf a hátát ütlegelte, nehogy megfulladjon, miközben ő maga is alig bírta abbahagyni a nevetést.
- Mégis hogy? Vagy honnan? – nevettem, az ágyam végébe lefektetett műlábat szuggerálva.
- A szomszéd kórteremből nyúltam le – vonogatta a vállát Benjámin. – Szalóky bácsinak úgysem fog hiányozni erre az öt percre, éppen alszik.
Annyira nevettem, hogy belenyilallt a fájdalom az oldalamba, és a bordasérüléseim is újra sajogni kezdtek. A jókedvem azonban a nap hátralévő részében sem hagyott alább, repkedtek a hülyeségek, témáról témára csapongva beszélgettünk. Rendszerint Kristóf és Timi szívatták egymást miközben a közös megélt családi eseményekről és balhékról beszélgettek. Az emlékek egészen gyerekkorig nyúltak vissza, és elég sokat megtudtam róluk, viszonylag néhány órán belül. Jót derültünk azon is, hogy Timit a stílusváltása után a nagymamája három évig „huligánként” emlegette, amikor igazából sem jegyeivel, sem a viselkedésével nem volt baj, csupán – ahogy a lány szülei fogalmaztak – befordult, Timi szerint viszont „megtalálta önmagát”. Egy idő után azonban kénytelen volt a nagymamája is belátni, hogy nem züllött el, és még csak nem is egy múló szeszélyről volt szó, Timi csak így érzi jól magát a bőrében. Kristófot meg általános iskola felső tagozatában Marty McFlynak csúfolták, de még a középiskola első két évében is, egészen addig, amíg újra divatba nem jött ez az egész „vintage” imázs dolog. Ebből a tekintetből eszméletlenül menő, hogy ő többek között azt is elmondhatja magáról, hogy jóval a retró stílus felkapottsága előtt is így öltözködött. Tulajdonképpen egyetlen délután alatt próbáltak bepótolni körülbelül tíz évet, és mindent megtettek azért, hogy kevésbé lemaradva érezzem magam, amiért fura, de megkönnyebbült érzéssel néztem végig rajtuk. Szombat lévén a szüleim is előbújtak, kora délután érkeztek, azonban miután látták, hogy „rendben vannak a fiatalok”, apu elugrott egy közeli étterembe valami kajáért, anyu pedig összepakolta a mosnivalót, aminek a helyébe hozott nekem tiszta ruhákat is.
- Köszönöm – suttogtam, egy hálás mosoly kíséretében. Anyám ezt nem nagyon tudta hova tenni, motyogott valamit arról, hogy „ez csak természetes”. A szüleim mindig is logikus, racionális emberek voltak, csak nagyritkán engedtek utat az érzelmeiknek. A kínos szituációból apám mentette ki, aki éppen akkor érkezett vissza, kezében három szatyorral. Azonnal lecsaptunk a zacskók tartalmára (öten ötfélét rendeltünk), és műanyag villákkal hadonászva még evés közben is alig hagytuk abba a beszélgetést. Apám nyakig belemerült a töltött káposztájába, Timi prüszkölve próbált nem belefulladni a borsófőzelékébe, mert Kristóf folyamatosan mákos fogakkal vigyorgott rá (ő a mákostésztát választotta), egy pillanatra pedig összeakadt a tekintetem anyuéval, aki gluténmentes rakott krumpliját az ölében pihentetve fürkészte az arcomat. Nem mondtam neki semmit, csak halványan elmosolyodtam, és bár nem reagált, a tekintetéből ki tudtam venni, hogy valamilyen szintem megnyugodott. A saját elviteles dobozomba bámulva kevertem össze a pörköltemet a tarhonyával, és a gondolataimba elmélyülve talán kicsit meg is hatódtam. Ez egészen addig tartott, amíg Timi és Kristóf próbáltak megosztozni egy adag desszerten és összevesztek az utolsó szilvásgombócon, szóval nevetve próbáltuk békíteni őket, aminek az lett az eredménye, hogy apám szó nélkül beleszúrta a villáját és egyszerre benyomta a szájába az egész gombócot. Anyu a fejét rázva forgatta a szemeit, Timi és Kristóf megállás nélkül röhögött rajta, én pedig döbbenten meredtem apura, szerintem még pislogni is elfelejtettem. A semmiből aztán valahol felcsendült a Csókkirály, mire Kristóf zavartan kapott a zsebéhez és előkereste a telefonját.
- Bocsánat, de ezt fel kell vennem – magyarázkodott, és felállt az foteléből – Flórián az.
A szüleim rávágták, hogy rendben, adja át üdvözletüket, egyedül én ültem ott feszülten, a falra szegezett tekintettel, kezemben a műanyag evőeszközt szorongatva. Igyekeztem feltűnés nélkül dühöngeni, azonban éreztem az arcomon, hogy valakinek a tekintete szinte belelát a fejembe. Idegesen néztem Timire, aki fél szemöldökét felhúzva kérdőn vizslatott.
- Minden oké? – kérdezte.
- Persze, miért ne lenne? – válaszoltam, talán túl gyorsan. Abban a pillanatban egy hatalmas reccsenés hangzott fel, mire ijedten az ölembe néztem és szomorúan bámultam az ott elterülő műanyagdarabokra. Eltört a villám.