5.

Az elkövetkezendő négy napban Timi és Kristóf egymást váltva nyújtottak nekem társaságot, elvétve a szüleim is benéztek a napjuk végén, vagy két tárgyalás között. A teljes igazság tudatlanságában, a legtöbb esetben látszott rajtuk mennyire szerettek volna egy jelentős fejmosást tartani a történtekről, azonban be kellett látniuk, hogy huszonhárom éves fejjel már nagy valószínűséggel elszámoltam magamban a dolgokkal. Közös témák hiányában azonban a legtöbbször csak kelletlenül ücsörögtünk egymás társaságában fél óráig, majd megkérdezték, hogy éhes vagyok-e vagy kell-e valami a lakásomból. Ha éhes voltam, akkor apám szaladt el a boltba vagy hozott valamit egy étkezdéből, ha a lakásból kellett valami, akkor anyám ment, hogy összepakolja és elhozza a kért tárgyakat. Ezen a forró nyári péntek délutánon is éppen kínosan, szemkontaktust kerülve élveztük egymás társaságát, amikor anyám hirtelen megelégelte a hallgatást és szólásra nyitotta a száját.
- Flóriánnal beszéltél már? – érdeklődött talán kissé hangosabban a kelleténél, mert még a szoba sarkában lapító Kristóf is összerezzent és a telefonjából felnézve a nyakában himbálózó ezüstlánchoz nyúlt, majd a szájához emelve az ékszert jobbra-balra kezdte húzogatni rajta az ujjait. A név hallatára fújtatva hunytam le a szemeimet, majd megráztam a fejem.
- Nem. Még nem – emeltem a tekintetem anyám csontos, az irodában töltött óráktól még a nyári napsütést ellenére is hófehér arcára. Vékony szemöldökei, ugyancsak vékony ajkai, de még barna szemei is kifejezéstelenül meredtek előre. Apám kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székében a háttérben. Anyám óvatosan a kézfejemre helyezte az övét, hosszú, csontos ujjai még nyárközépi kánikulában is fagyosak voltak, akárcsak öt miniatűr jégcsap.
- Ugyan. Vesztetek már össze ezerszer, különben is, olyanok vagytok, mint két tojás – próbált nyugtatni, majd hozzátette – Ennyire nem bánthattad meg – közölte, mire szemöldökeim összeszaladtak, és alig akartam hinni a füleimnek. Az elmúlt napokban az is kiderült, hogy Flórián váltott néhány szót a szüleimmel, amíg én ópiumkómában feküdtem. Megköszönte nekik, hogy az elmúlt öt évben a lakásomban lakhatott, amit drága nagymamám halála után én örököltem, de nem hajlandó tovább elviselni a rebellis dekadens viselkedésemet, meg különben is Szegeden kapott állást. Az utóbbin meg sem lepődtem, lelki szemeim előtt szinte láttam, hogy azonnal lecsap a nekem felajánlott lehetőségre, amint kikerültem a képből. Mély hallgatásomra anyám először hezitált, majd újra megszólalt.
- Felhívhatnánk Mártát és Donátot? – ajánlotta fel, foggal-körömmel kapaszkodva Flóriánba, a tökéletes gyerekbe, aki nekik sosem adatott meg. Továbbra is csak hitetlenül meredve magam elé próbáltam összeszedni a gondolataimat, annyi mindent mondtam volna, de semmi sem jött ki a számon.
- Az eszedbe jutott, csak egy tizedmásodpercre is, hogy talán, de csak talán, valami rejtélyes indoknál fogva ő bántott meg engem? – sziszegtem összeszorított fogakkal.
- De tudja a Flóris ezt? Félreértések történhetnek – kért megerősítést édesanyám. Válaszul csak unottan rámeredtem, habár mindennapos volt, hogy az én szavaim kétségbe lettek vonva minden egyes alkalommal. Még Dönci, a tizenkét éves, vak, süket és sánta basset houndunk rekedt ugatása is többet ért a Sándor háztartásban, mint a szüleim egyetlen leánygyermekéé.
- Igen. Egészen biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele – feleltem határozottam, ezzel pedig lezártnak tekintettem a témát. Legnagyobb szerencsémre Timi jelent meg az ajtóban, közvetlenül utána pedig az orvos. Kristóf azonnal felállt a fotelből, és Timi is rögtön sarkon fordult.
- Ne! – szóltam utánuk, ők ketten pedig értetlenül torpantak meg. – Maradjatok – tettem hozzá, megeresztve egy halvány mosolyt. Kristóf tett néhány lépést hátra, utat adva Timinek, aki beleegyezően vállat vont és szótlanul az ablakok alatti fotelek egyikéhez lépett, majd elkényelmesedett. Lábait feltette a másik fotel karfájára és lecsúszva az ülőalkalmatosságon farmernadrágjának zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy nyalókát, végül egyáltalán nem zavartatva magát babrálni kezdett a csomagolással. A síri csendben fülsiketítően hatott a műanyag fólia csörgése, de én és a csukott ajtónak támaszkodó Kristóf is csak visszafojtott nevetéssel figyeltük a mozdulatsort. A doki unottan fújt egyet, amit Timi is észrevett.
- Figyelek – nézett a dokira egy pillanat erejéig, majd miután sikeresen kibontotta az édességet, azt a szájába helyezte és napszemüvegét letolva hátradöntötte a fejét, így élvezve az ablakon át beszűrődő kora délutáni napsütést. A doki legyintve ignorálta a talán túlságosan is elkényelmesedő lányt, és volt egy olyan érzésem, hogy az elmúlt néhány napban már megismerte és megszokta Timi viselkedésstílusát, de egyszerűen csak ráhagyta. A férfi végül felém fordult.
- A felügyelő rezidens doktor beszámolója szerint feszítő fájdalmat tetszik érezni a térdében. Kérésemre tájékoztatta a kisasszonyt a mai nap folyamán az étkezéstől és ivástól való tartózkodásról – kezdte, mire egyetértően bólintottam. – Kollégáimmal arra a konklúzióra jutottunk, hogy a mai nap folyamán lecsatoljuk a rögzítőcsavarokat a csontokon elhelyezett fémlemezektől, majd félgipszet helyezünk fel, hogy a műtéti seb megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson és gyorsabban gyógyuljon, ugyanakkor a térd megfelelőlen legyen rögzítve. Az operációt követő varratszedés után hat hétig a félgipszet felváltja egy combközéptől térd alattig terjedő fekvőgipsz – magyarázta. Eltelt néhány másodpercig, amíg az agyam feldolgozta a hallottakat.
- Oké – bólintottam még egyszer. – És mégis mikor kerülne sor erre a beavatkozásra? – érdeklődtem, ugyanis addigra már nagyon szívesen betoltam volna egy hamburgert, de még egy aluljárós gyrost is, csak ehessek végre valamit.
- Nagyjából – emelte maga elé jobb karját a doki, majd köpenyujját feltűrve a csuklóján büszkélkedő órájára pillantott – harminc perc múlva érkezik az aneszteziológus. Aggodalomra semmi ok, egy rutin beavatkozásról beszélünk, a legrosszabb esetben is maximum csak egy órát vesz igénybe – a mondat második felében a szüleim felé irányította tekintetét és mondanivalóját afféle nyugtatásképp inkább hozzájuk intézte. – Az eredeti tervek szerint legkorábban hétfőn távolítottuk volna el az említett csavarokat, azonban a fájdalomérzetre való tekintettel nem szerettem volna, hogy a kisasszony végig szenvedje a hétvégét – fordult hozzám ismén, mire hálásan bólintottam.
- Köszönöm – suttogtam hálásan. A doki amolyan „semmiség” stílusban bólintott, majd sarkon fordulva a kijárat felé vette az irányt. Kristóf, kitérve a doktor útjából, ellépett az ajtó elől, majd megkerülve a sietősen távozó férfit a békésen napozó Timi mellé lépett és elfoglalta az üresen maradt fotelt, melynek karfáján a lány lábai pihentek, végül zavartalanul elmerült a telefonjában. A szüleim néhány másodpercig még figyelték a két fiatalt, ezután pedig egyöntetűen fordították felém arcukat, és egészen biztos lehettem benne, hogy bizony nem mozdulnak innen addig, amíg be nem tolnak a műtőterembe.
- Kell egy nyamvadt sajtburger – motyogtam türelmetlenül.
- Éhes vagy? – kérdezte apám, miközben szinte felugrott a székről. Anyám hitetlenkedve meresztette rá barna őzikeszemeit.
- Te mégis hol a bánatban voltál agyilag az elmúlt húsz percben, Félix? – kérdezte, megpróbálva rávilágítani a tényre, hogy legalább estig éhes is maradok.
- Nekem hozhatsz egyet, ha gondolod – emelte fel a fejét Timi, majd a nyalóka pálcikáját megragadva kivette a szájából az édességet – Menübe, kólával.
- Most, hogy mondod, megennék egy Filet-O-fish-t – csatlakozott be a diskurzusba Kristóf, apu pedig a telefonját előkapva szorgosan jegyzetelni kezdte a listát.
- Menüben vagy csak magában? – kérdezte a srácot. A helyzet abszurdságával nem tudtam mit kezdeni, csupán döbbenten hallgattam, ahogy összeszedik, hogy ki és mit szeretne.
- Nagy menüben. Reggel óta nem ettem semmit – válaszolt a fiú, fel sem nézve a kezében tartott készülékből. Zöld íriszei szorgosan jártak balról jobbra, ami arra engedett következtetni, hogy éppen olvasott valamit.
- Oké. Szerintem én eszem egy nagy Big Mac menüt, az a Kerepes kontra Papp tárgyalás eléggé megviselte a szervezetem – gondolkodott hangosan apu, miközben ujjaival szorgosan pötyögött. – Szilvi, te kérsz valamit? – fordult végül anyámhoz, aki először csak a szemét forgatta, végül kis tétovázás után megszólalt.
- Hozz krumplit. Meg egy epres fagyit – gondolta meg magát, mire szemöldökeimet felhúzva rámeresztettem a szemeimet.
- Csak ennyi? – fojtottam vissza a nevetésem. Anyu sóhajtva emelte rám tekintetét, de tudta, hogy igazam van, ezzel nem fog jól lakni. A szolidaritására viszont nem volt szükségem. – Töröld a krumplit – szóltam apuhoz - Hozz neki egy gluténmentes dupla sajtburgert, nagy krumplival, nagy üdítővel. Jeges tea – módosítottam, és ha csak egy pillanatra is, de láttam, ahogy apám ajkai mosolyra görbülnek. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy anyu nem lett volna képes elmondani mindezt magától, azonban szimplán szolidaritásból nem kért semmit, és mint mondtam, erre igazán nem volt szükség. Majd eszem a műtét után. Apu elégedetten bólintva rakta zsebre az egészen eddig a kezében tartott készüléket és ismételten felemelkedett a székéről, ezúttal azonban azzal a szándékkal, hogy megetessen egy kisebb kínai hadiflottát.
- Jöttök vagy maradtok? – nézett a két fotelben terpeszkedő fiatalra, és egy pillanatra egy számomra ismeretlen érzés fogott el. Timit nyilvánvalóan jól ismerték a szüleim, de meglepett, hogy Kristófot, az újonnan alapított klikkünk egyetlen férfitagját is épp ugyanúgy ezeréves ismerősként kezelték, olyan mérhetetlen kedvességgel és természeteséggel, amivel a Flóriánt sosem. Sőt, egy röpke pillanatra olyan volt, mintha a barátságunk Flóriánnal sosem létezett volna. A különbség szimplán annyi volt, hogy ahol Flóris van, ott felhajtás is, míg az újonnan mellém szegődött fiú és lány barátsága nemes egyszerűséggel normálisnak hatott. A jobbik értelemben vett „átlagos” volt, amit én sosem tapasztaltam, tehát fogalmam sem volt róla, mennyire jól tud esni.
- Nekem jó így, kösz, király vagy – emelte a hüvelykujját a magasba Timi, Kristóf azonban a zsebébe rejtve a mobilját a pólója nyakában lógó napszemüvegéhez nyúlt és kiegyenesedve felállt a fotelből.
- Jövök – felelte lazán, tekintetemmel pedig önkéntelenül is követettem, ahogy apámmal lépést tartva elhagyja a kórtermet, parfümjével enyhén felkavarva a klórszagú kórházi levegőt. Tekintetem ezután összekapcsolódott az immáron sejtelmesen vigyorgó Timivel, aki elégedetten bámult egyenesen az arcomba még jó néhány másodpercig, mielőtt megszólalt volna.
- Egyet mondok neked Boris – tolta kicsit feljebb magát az ülőalkalmatosságán – láttam már autóbalesetet, ami ennél szexibb volt – mutatott hüvelyujjával a nyitott ajtó felé, oda sem pillantva, mire az arcom megtelt vérrel és röhögve felé hajítottam a legelső dolgot ami a kezembe akadt, jelen esetben egy tollat.
- Hát ez nem volt valami szép – szólalt meg valaki az ajtóban, Timi pedig kikerekedett szemekkel kapta tekintetét a hang irányába. Kíváncsian dőltem kissé előre, másodpercekkel később pedig egy fiatal, átlagos magasságú, olajbarna bőrű férfi lépett be. Tetőtől talpig fehérbe öltözött, ami arra engedett következtetni, hogy a kórház dolgozója volt. Rövidre nyírt sötétbarna tincsei borzosan ágaskodtak az összes létező irányba, hanyagság helyett mégis olyan kinézetet kölcsönöztek a srácnak, mintha csak most kelt volna fel egy jól sikerült szieszta után. Karamellbarna íriszeiből kedvesség és csintalanság egyvelege köszönt vissza rám. Egzotikus külleme olyan hatást kölcsönzött, mintha egyenesen a Szulejmánból sétált volna ki. Anyu egy kedves mosollyal üdvözölte, és úgy tűnt ők már találkoztak valahol.
- Benjámin – biccentett anyám üdvözlésképpen.
- Szilvia – viszonozta a mosolyt a rejtélyes félisten, megvillantva vakítóan fehér fogsorát, majd hátratett kezekkel tett néhány lépést az ágyam felé, végül annak végében megállva a vetett egy pillantást az ott lógó kórlapra. Timi értetlenül kapkodta a fejét köztem és a potenciális adonisz között, aki néhány másodpercnyi hallgatás után megszólalt.
- Csoda, hogy él a kisasszony – tette hozzá rémisztő természetességgel.
- De jó nekem – motyogtam kissé szarkasztikusan, és bár anyám csak egy szúrós tekintettel díjazta a humorom, a még mindig az ablak alatti fotelek egyikében békésen relaxáló Timi felröhögött.
- És engem tituláltak emósnak – tette hozzá szórakozottan, majd a farmerjának hátsó zsebébe nyúlva előrángatta a telefonját a feneke alól és feloldotta a készüléket, pillanatok alatt elveszve az éterben.
- Dr. Özdemir Benjámin vagyok, az aneszteziológusod – szólalt meg ismét a férfi, akit a jelek szerint Benjáminnak hívtak. – Azért jöttem, hogy előkészítselek a beavatkozásra – magyarázta. A háttérben két betegtologató jelent meg, akik nem zavartatva magukat betoltak egy üres hordágyat, amit ezután az én ágyammal párhuzamosan pozícionáltak be, azzal az indíttatással, hogy átsegítenek rá. A rokkant térdemre való tekintettel azonban minden segítségre szükségem volt. Még a szemem sarkában észrevettem, ahogy Timi a telefonjával dokumentálja a percekig tartó szenvedésem, de abban a pillanatban nem volt kapacitásom arra is, hogy figyeljek rá.
- Sándor Borbála, hordágyugró olimpiai bajnok – gúnyolódott a lány amikor végre sikerült különféle privát testrészek megvillantása nélkül átkászálódnom a hordágyra, mire nemes egyszerűséggel kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Még mielőtt kitolunk innen, van valami mondanivalód a családnak? – adott lehetőséget Benjámin a búcsúzkodásra.
-Jó étvágyat.