3.

- Elárulnád, miért? – csupán ennyit szerettem volna tudni, de Flóris csak ült, mozdulatlanul, és bámult maga elé. A nappaliban nyoma sem volt az előző esti randalírozásnak, patyolat tisztán ragyogott minden. – Miért? – Flórián továbbra is reakció nélkül hagyta kérdésemet, csak meredt előre, és ült egyhelyben, fapofával, mintha márványból faragták volna. Még az egyébként állandóan árulkodó, kék szemei sem fedtek fel semmit arról, hogy valójában mi járhat a fejében. Meg kell hagyni, megvan a maga színészi tehetsége, de egy ilyen pókerarcot még ő sem tud kifacsarni magából. A fotel karfájára támaszkodva felsegítettem magam, majd tettem egy lépést felé, de valamiért minden egyes lépéssel távolabb kerültem tőle, és minél szaporábban szedtem a lábaim, annál gyorsabban távolodott tőlem. Látásom csőszerűvé torzult, ahogy a látkép halványulni kezdett. – Miért, Flórián? Miért? – ismételgettem, egészen addig, amíg a világ tompa sötétségbe nem borult.

Szemhéjaim némileg áteresztették az ablakon át beszűrődő napfény világosságát. Pilláimat résznyire elemeltem arcomtól, és egy nagyot szusszantva pillantottam körbe. A kórterem összetéveszthetetlen klórszaga szúrta az orromat, a tőlem jobbra elhelyezett EKG pedig egyenletesen pittyegett, minden egyes jelzésével tudatva a világgal, hogy a Sándor Boris szíve igenis dobog. Megkönnyebbülten lazítottam el testemet, ami ennek hatására csak még mélyebben süppedt a matracba. Ezek szerint nem haltam meg. Kinek örömére, kinek bánatára. Őszintén szólva, bárki, aki elhiszi, hogy ennyire egyszerűen megszabadul tőlem, az bolond.
- Na jól van, Csipkerózsika, most már elég lesz. Láttam, hogy kinyílt a szemed, szedd össze magad – szólalt meg mellőlem valaki. Még mindig csukott szemmel húztam össze a szemöldökeimet. A hangja rendkívül ismerősnek tűnt, ezer százalék, hogy hallottam már valahol, de egyszerűen nem tudtam archoz kötni. Néhány másodpercig hagytam, hogy a kíváncsiságom és a „hagyjálmár” hozzáállásom megvívja párbaját az agyamban, de végül az előbbi győzött. Felnéztem, de csak a bal szememmel, mert annyira azért nem érdekeltek a dolgok. Tetőtől talpig tüzetesen végigmértem a mellettem ácsorgó lányt, de a memóriám ismételten cserben hagyott. Fekete, szűk szabású farmernadrágot viselt, egy pár bordó Dr Martens-szel párosítva, valamint egy régies hatást keltő, piszkosfehér pólót, amin valamiféle grafika virított. Fekete haja oldalt rövidre volt nyírva, míg a tetején kicsit hosszabbra hagyta meg a fodrász, jobb orrcimpájában egy ezüst karika csillogott, fülében apró, fekete fültágítók fityegtek. Ennek az inkább férfias megjelenésnek tökéletes kiegyenlítéseként szemét szintén fekete tussal húzta ki, talán volt rajta egy kis szempillaspirál is, de más sminket egészen biztosan nem viselt. Kezeivel a hideg, fém ágykeretet markolta, jobb kézfejének középső ujján és bal kézfejének hüvelykujján egy-egy vastag, vésett mintás ezüstgyűrű koccant a csőnek, minden egyes apró mozdulatára.  Kinézete leginkább egy tomboy-ra emlékeztetett, és bármilyen emlékezetesnek is hatott így mellettem állva, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy kit tisztelhetek meg személyében.
- Te meg ki vagy? – szaladt ki a számon, kimondva pedig sokkal bunkóbban hangzott, mint ahogy én azt a fejemben megálmodtam.
- Ennyire nem üthetted be a fejed – fújtatott egyet, miközben megrázta a fejét.
- Mersz fogadni? Repültem vagy kétszáz lépcsőfokot tegnap este. Mondjuk, nem vagyok benne egészen biztos, hogy annyi volt – gondolkodtam hangosan.
- Pedig volt lehetőséged megszámolni – közölte, majd néhány másodpercnyi hallgatás után egyszerre nevettünk fel. Azonnal éles fájdalom nyílalt a jobb oldalamba, így felszisszentem. Igazán csak akkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Tűnődve néztem a mellettem még mindig folyamatosan pittyegő elektrokardiográfia gépre, majd észrevettem, hogy a bal lábam fel volt kötve, a térdem kötése alól pedig apró, valószínűleg orvosi fém csövek állnak ki, a létező összes irányba. Az egész kegyetlenül zavarosnak tűnt. Tekintetem ismételten a lányra emeltem, aki addigra megunta az ácsorgást és leült az ablak alatti fotelek egyikébe. Könyökeit az ülőalkalmatosság karfáin pihentette, ujjait pedig összefonta maga előtt. Érdeklődve vizslatott, és nem tudtam nem észrevenni azt a cseppnyi kis csalódottságot szemeiben, amit valószínűleg az okozott, hogy nem ismertem fel. Érdeklődésem a pólójára vándorolt, pontosabban az anyagon nyújtózkodó Green Day logóra. Aztán beugrott. Szemeim elkerekedtek, szemöldökeimet összehúzva ismét arcát néztem.
- Timi? – szemeit lehunyva bólintott.
- Na végre. Ideje volt – röhögött fel hitetlenkedve. – Már azt hittem, úgy kell a szádba rágnom.
Lendvai Timit a hatosztályos gimiben ismertük meg. Aranyos lány volt, sosem bunkózott senkivel, amolyan „szomszéd lány” karakter volt, akiben közelebbről megvizsgálva megtaláltad az egyéniséget és a különlegességet, de összeségében nézve könnyen elveszett a tömegben. Két évig osztálytársak is voltunk, egészen addig, amíg Flórissal egyetemben át nem jelentkeztem az iskola irodalom, dráma és média tagozatára, így váltunk osztálytársakból évfolyamtársakká. A kilencedik osztályt megelőző nyáron Timit és Flóriánt is elérte az az idétlen tiniszerelem, amin egyszer mindenki átesik. Timit azonban ez az érdeklődés sokkal mélyebben érintette, mint Flórist. Kilencedik osztálytól egészen tizenegyedikig alakítottak egy párt, aztán Flóris szavaira hivatkozva a kapcsolat kiégettsége miatt szakítottak. Legalábbis ez volt a többségében elfogadott magyarázat, ami nem is kicsit állt messze a valóságtól. A teljes igazság az volt, hogy az első év rózsaszín felhős és vattacukros boldogságát követően Flórián beleunt a kapcsolatba, Timi pedig csak azért volt, hogy legyen. Flórián, ahol tudta csalta őt fűvel-fával, mindenfajta érzelem nélkül. Ez egészen addig tartott, amíg tizenegyedikben az osztályunk kötelező jelleggel segédkezett a közvetlenül a karácsonyi szünet előtt megtartott szalagavatón a helyi színházban, Timi pedig merő véletlenségből benyitott az egyik takarítószertárba, ahol rajtakapta Flórist az egyik kilencedikessel smárolni. Habár a történtek futótűzként terjedtek az iskolában, a karácsonyi szünet következtében és tanúk hiányában Flóris szavai felülírtak minden találgatást. A téli szünetről visszaérve Timire alig lehetett ráismerni. Az szivárvány minden színében pompázó ruhatárát felváltottak a fekete, szürke vagy fehér színű darabok, bandás pólók formájában pedig előszeretettel adott hangot a zenei ízlésének, amit leginkább az emó, a pop-punk, punk-rock, az indie és az alternatív rock stílusok jellemeztek. Nem igazán beszélt ezután már senkivel. A kezdetben mondhatni cserfes, aranyos lányból egy szótlan, komor és első látszatra bunkónak tűnő személy lett. Az elején a legtöbben „emós Timi”-ként emlegették, azonban a csúfolódás viszonylag hamar alábbhagyott, befordultsága miatt pedig tizenkettedik év végére a legtöbben el is felejtették, hogy létezett. Érettségi után talán egyszer hallottam felőle, amikor a közösségin bejelentette, hogy biszexuális, de a családja és a barátai is rendkívül támogatóak voltak ezzel kapcsolatban, szóval összességében nem kavart nagy port. Azonban ez még mindig nem szolgált magyarázatként arra, hogy öt év elteltével mégis mi a búbánatot keres a kórtermemben, méghozzá pontosan azután, hogy ilyen rondán összetörtem magam.
- De mégis mit keresel itt? – értetlenkedtem.
- Ez hosszú lesz – dőlt hátra a fotelében, majd hozzátette – és minden létező neuronra szükséged lesz az agyadban, hogy ne próbálj meg valahogy kirontani innen és leütni Flóriánt, bármennyire támogatom az ötletet – azzal mesélni kezdett. – Először is, a baleseted két napja történt. A diplomaosztó pénteken volt, ma pedig hétfő van. Másodszor, és talán ez a durvább dolog, Flóris mindenkinek azt fújja, hogy aznap éjjel nagyon berúgtál, szóval levitt a levegőre, mert el akart kísérni egy kijózanító sétára, aztán a bejárathoz érve rájött, hogy fent felejtette a kulcsait, így visszament érte. Mire visszaért, állítása szerint te már nem voltál sehol. Szombat reggel egy futó talált rád a Várkert bazár lépcsőinek aljában, aki mentőt és rendőröket hívott. Ezzel a sztorival nem vitatkozik senki sem, mert egyrészt Flórisról beszélünk, másrészt rajta kívül a buli összes vendége legalább ugyanolyan, vagy még rosszabb állapotban volt, mint te. Az állítólagos eltűnésed után pedig Flórián azonnal felhívta a szüleidet, ahogy a rendőröket is – magyarázta. Állkapcsom összeszorult, alsó és felső fogsoraimat egymásnak feszítettem, oly mértékben, hogy az arcom két oldalán tompa fájdalmat kezdtem érezni. Flóris rettenetesen csúnyán elárult péntek este, és az a helyzet, hogy ezzel már vitatkozni sem tudok. A vérképem nagy valószínűséggel kimutatta az elfogyasztott mennyiségű alkoholt, és ha előrukkolnék egy olyan történettel, hogy az esésem nem baleset volt, azt elég könnyen írják majd annak a számlájára, hogy a baleset történésekor nem voltam beszámítható állapotban, tanúk hiányában pedig nem indítható eljárás.
- Ez még mindig nem tisztázza, hogy miért vagy itt – ráztam a fejem értetlenül, miközben gondolatban már azon agyaltam, hogy fogom leszedni Flóris fejét, amikor hazaérek.
- Apukád felhívta a szüleimet, hátha mi hallottunk valamit, de értelemszerűen fogalmunk sem volt arról hol lehetsz. Amikor végül megtaláltak, megkérdezték, hogy figyelnénk-e Döncire, mert nagy valószínűséggel az egész hétvégét itt töltik majd a kórházban, veled. Itt is voltak, egészen tegnap estig. Akkor ajánlottam fel nekik, hogy itt maradok és írok, ha van valami. Amikor felébredtél, küldtem egy SMS-t anyukádnak, és apukádnak is de még egyikőjük sem válaszolt, szóval feltételezem, hogy a tárgyalóteremben vannak – egészen eddig fogalmam sem volt róla, hogy a szüleim még a középiskola elhagyása után is ilyen jó kapcsolatot ápolnak Timivel és a szüleivel, amiért egy kicsit szégyelltem is magam, azonban anyu, apu és én teljesen más körökben mozgunk. A szüleim családjogászokból lett válóperes ügyvédek, míg engem értelemszerűen a szórakoztatóipari karrierek, az irodalom, a dráma és a színházi világ vonzott. Az elején sokat vitatkoztunk emiatt, de ahogy felnőttem, megtanultunk együtt élni a dologgal. Nem mondom, hogy kifejezetten büszkék a választott hivatásomra, sokszor próbáltak meg lebeszélni róla, de egy idő után megunták a rengeteg sikertelen kísérletet, ami elég ironikus, a foglalkozásukat tekintve. Szótlanul meredtem magam elé, fejemben cikáztak a gondolatok, attól kezdődően, hogy Flórián mégis mit képzel vagy hogy miért nem láttam én ezt előre, egészen odáig, hogy meghazudtoltak, még a saját szüleim előtt is. A csalódottságnak ott és akkor már nem volt helye, elmémre vérforraló düh telepedett. Flóris sok mindennel felzaklatott már, de még sosem voltam ennyire mérges. A java pedig csak ekkor jött. Az ajtón egy fehér köpenyt viselő, magas, vékony testalkatú férfi lépett be, a nyaka körül lógó sztetoszkóp pedig arra engedett következtetni, hogy a kezelőorvosom volt. Timi hezitálás nélkül tápászkodott fel a fotelből, és egy üdvözlő biccentést intézve a doktor felé egyszerűen kisétált, maga mögött behúzva az ajtót. Az előttem tornyosuló alak kopaszodó fejbúbján megcsillant a lámpa fénye, és megint abban az ismerős helyzetben találtam magam, hogy egy középkorú manus feje fényesebben csillogott, mint a jövőm. Ezalkalommal azonban okom is volt rá.
- Sándor kisasszony – köszöntött egy kedves mosoly kíséretében. – Ezek szerint ébren van.
- Minden jel erre mutat – biccentettem. A férfi ignorálta megjegyzésemet, majd azonnal a tárgyra tért.
- Elég csúnyán sikerült összetörnie magát. Mégis mi történt? – érdeklődött, majd a mellzsebébe nyúlva előhalászott egy tollat és az EKG mellé lépve a kezében tartott mappába kezdett jegyzetelni.
- Görbe volt a péntek este – csak ennyit tettem hozzá. – Esetleg megtudhatnám, mi bajom? – tettem fel a kérdést, kertelés nélkül.
- A jobb oldalon két helyen eltörtek, a bal oldalon pedig három helyen megzúzódtak a bordái. Enyhe agyrázkódása is van a kisasszonynak – sorolta, majd egy pillanatra elhallgatott.
- Khm – krákogtam és értetlenkedve artikuláltam mindkét kezemmel a felkötött lábam, pontosabban a szétkalapált térdem felé mutatva. Az orvos gondterhelten sóhajtott.
- A szülei szerint, az Ön végzettsége és a választott pályája a színművészet. Azt is mondták, hogy nagyon tehetségesnek tetszik lenni. Éppen ezért esik most nehezemre ezt közölni a kisasszonnyal – kezdte a magyarázkodás.
- Bökje már ki – sziszegtem összeszorított fogaim között.
- Tizenhat darabra sikerült törnie a térdkalácsát, a szalagjai nagy többsége megrepedt, egyet pedig el is szakított – nyitotta ki az imént már említett mappát, majd felém nyújtott néhány röntgenképet. Felemeltem a lapokat és a fény felé tartva őket, a kezdetben fekete diaszerűségből azonnal kirajzolódott a térdem körvonala, a sérüléseimmel együtt.
- Valamit csak lehet tenni – gondolkodtam hangosan.
- A helyzet az, Sándor kisasszony, habár nagyon szerencsés volt az esés, hiszen ez a baleset akár fatális is lehetett volna, még a rendszeres fizikoterápia és gyógytorna után is nagyon nehéz a teljes felépülés esélye – sütötte le a szemeit. Mintha nem jól hallottam volna, amit mondott, idegesen vizslattam a doktor verejtékgyöngyökkel övezett arcát.
- Tessék? – nyújtottam előre a nyakamat, majd még mindig hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Attól tartok, Sándor kisasszony – köszörülte meg a doki a torkát – hogy egyelőre búcsút kell intenie a színpadnak – közölte, az eddig a magasban tartott kezeim pedig esetlenül hulltak vissza az ölembe. A mellettem lévő EKG egyre szaporábban csipogott, melynek zaját elnyomta a fülemben dobogó szívem. Állkapcsom megfeszült, szemeimet szúrták az éppen feltörni készülő könnyeim, melyeket igyekeztem minél szaporábban nyelni. A doki eközben átvette tőlem a röntgenfelvételeket, majd egy együttérző tekintet és egy biccentés kíséretében távozott. Flóris indíttatásai ekkor már sokkal világosabbá váltak. Meg akart bizonyosodni, hogy elég nagyot esek ahhoz, hogy maradandó sérülést szenvedjek, ezzel ellehetetlenítve a karrieremet. Egészen eddig még abban sem voltam biztos, hogy képzelődtem-e tegnap este vagy sem. Túl sokszor kérdőjeleztem meg az intuíciómat életem során, de ez az ügy valamiért nem hagyott nyugodni. Bosszút akartam, hogy fizessen meg érte. Mindenért, amit az elmúlt tizenhat év alatt művelt, nem csak velem, de bárki mással. A térdeimből kiálló acéldarabokra pillantva eszembe jutott minden elfecsérelt pillanat, amit azzal az áruló köcsöggel töltöttem, csak feljebb és feljebb nyomva magamban azt a bizonyos pumpát. A fejem majd felrobbant a nyomástól, az elmém száguldozott mindenfelé, majd egy – a köz számára nagy valószínűséggel kegyetlen – ötletnél megállt és nem volt hajlandó továbblépni. Az elején még saját magamat és megijesztettem, amiért ilyesmi eszembe jutott, de elég volt néhány másodperc, hogy megbékélhessek a gondolattal. Összeállt a tökéletes igazságszolgáltatás. Megölni Kiss Flóriánt.