4.

Gondolataimból az ajtó ismételt nyitódása zökkentett ki. Kíváncsian kaptam fel a fejem egy pillanatra, majd konstatálva, hogy csak Timi jött vissza a folyosóról, tekintetemet az ölemben pihentetett kezeimre vezéreltem, azzal az indíttatással, hogy ismételten elmerülök az elmémben.
- Mit mondott a doki? – puhatolózott Timi, miközben újra elkényelmesedett az ablak alatti fotelok egyikében. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta.
- Az esésnek akár halálos következményei is lehettek volna, szóval örüljek, hogy megúsztam ennyivel. Aztán közölte, hogy búcsút mondhatok a karrieremnek, mert a színpadra állásnak nincs esélye. És ez mind…- haraptam el a mondatom végét, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy ez mind Flóris hibája. Mert hiába volt az ő hibája, ezt Timi nem tudhatta.
- És ez mind, mi? – vizslatott gyanakodva Timi, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Éppen azon gondolkodtam, hogyan vágom ebből ki magam, de legnagyobb szerencsémre egy kopogás szakította félbe társalgásunkat.
- Szabad! – szólt ki Timi, miközben tanakodó tekintettel nézett rám, ahogy én is rá. Ő nem várt vendéget, én pedig két napig aludtam, azóta pedig még a telefonomat sem néztem meg, szóval én egész biztosan nem hívtam társaságot. Rövidesen ismerős világosbarna fürtök jelentek meg az ajtóban.
- Szia Boris – köszöntött Kristóf kedvesen a helységbe belépve, kezében egy apró virágcsokrot szorongatva.
- Khm – köhintett Timi a szoba másik végéből. Kristóf zavarodottan kapta felé tekintetét.
- Timi? Mármint, Timi! – hebegte zavartan – Hát te… hát te mit keresel itt? – érdeklődött és láttam rajta, hogy valóban nem tudja hova tenni a szituációt. Nem hibáztattam, a helyében ugyanígy reagáltam volna.
- Mi van, talán nem örülsz, hogy újra látod az unokahúgodat? – vigyorgott Timi, bal szemöldökét kissé felhúzva. Meglepődve vettem tudomásul a lány kijelentését. Kicsi a világ.
- Egyáltalán nem, csak nem hittem volna, hogy itt talállak – magyarázkodott. Egy pillanatra megsajnáltam, hogy Timi ennyire húzza az agyát, de be kell valljam, túlságosan élveztem a műsort, szóval csak vigyorogtam magam elé, tekintetem a kettejük között kapkodva.
- Na, de komolyan, mit keresel itt? – túrt röhögve a hajába Kristóf, miközben észrevette, hogy még mindig az ajtóban ácsorgott, szóval tett néhány lépést a szoba belseje felé.
- Hát, tudod, gondoltam beugrok, megkérdezem Borist, hogy hol lehet feliratkozni kaszkadőrképzésre, ha már ilyen Magdi anyust megszégyenítő mozdulatsorokra képes – ecsetelte. Ekkor már én sem bírtam tovább, Kristóffal együtt nevettem fel, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az oldalamba nyilalló éles fájdalmat. Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt. Timi időközben feltápászkodott a fotelből és a fiúhoz lépve váltottak egymással egy-egy puszit, ahogy az jó rokonokhoz illik. Kihasználva az alkalmat, szemügyre vettem Kristófot. Kinézete a kilencvenes évek divatját idézte meg. A nagy melegre való tekintettel, világos, mosott hatást keltő farmershortot viselt, fehér edzőcipővel, dereka vonalán fekete öv húzódott. Mindezt egy lazán betűrt, bő szabású mintás inggel párosította, melynek felső két gombját kigombolva hagyta. Nyakában egy közepes vastagságú ezüstlánc lógott, melyet jobb kezének mutató és hüvelykujja között morzsolgatott. Bal kezében a már előbb említett virágcsokor pihent. Bőrén nyomott hagyott az évszak, ellentétben velem, aki a nyár eddigi részét egy színházteremben töltötte, ő egészségesen napbarnítottnak tűnt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte felém fordulva, és hezitálva tett néhány lépést az ágyam felé.
- Voltam már jobban is – feleltem őszintén, majd hálásan Timire pillantottam – De legalább van társaságom. Nem is akármilyen.
- Ennek örülök – bólintott elégedetten Kristóf – Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a csokrot esetlenül, mire a mellette ácsorgó Timi tarkón csapta, majd azonnal az ellenkező irányba nézett, mintha az ágy végében lógó csíptetős táblát vizsgálgatná. Kristóf felszisszent és szabad kezével azonnal a sajgó területhez kapott. – Ezt most miért kaptam? – nézett az unokatestvérére értetlenül.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Komolyan, Kristóf, az agyadra ment a meleg – közölte, mire megint felnevettem, ezalkalommal már felkészülve a fájdalomra, azonban az sokkal élesebb és mélyebbre nyúló volt, mint amire számítottam.
- Aú! – kaptam az oldalamhoz hirtelen, bár ezt a mozdulatsort is azonnal megbántam. A szoba egyszerre kezdett velem forogni.
- Bori, rendben vagy? – vizslatott Timi, és bár próbálta nem kimutatni, szemében valamelyest látszódott az aggodalom.
- Persze – erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra, miközben kissé lejjebb csúsztam az ágyban. – Megtennétek nekem egy szívességet? – kérdeztem halkan. Válaszul mindketten csak bólintottak.
- Hozzatok már nekem egy gombóc fagyit – sóhajtottam. Néhány másodpercnyi hallgatás után mindketten egyszerre nevettek fel. Valószínűleg nem effajta szívességre számítottak, de nem is értem, mit vártak.
- Nem ennél inkább valami tartalmasabbat? – mosolyodott el Kristóf, azonban válaszolni már esélyem sem volt, mert Timi zsebében megszólalt a telefonja, szóval a lány karon ragadva Kristófot a kijárat felé kezdte húzni. Kuncogva néztem utánuk, miközben megjegyeztem magamnak, hogy nagyon régóta nem mosolyogtam vagy nevettem ennyit. Kettőnk közül Flóris volt a humorbomba, ezért mindig úgy gondoltam, hogy nekem komolynak kellett lennem, ha azt akartam, hogy az emberek komolyan vegyenek és ne csak kiegészítőként tekintsenek rám. A humor Flóris személyiségjegye volt, elvenni tőle pedig nem csak teljességgel lehetetlen volt, de nem is érte meg. Azonban, a közelmúltban történek alapján, a barátságunkban rengeteg olyan dolog volt, ami nem érte meg. Az sem, hogy elviseltem a nárcisztikus, feltűnési viszketegséggel túlfűtött, elkényeztetett seggfej viselkedését, csak azért, hogy tönkre tegye az esélyeimet egy normális karrierre. Tisztában volt azzal is, hogy bármekkora lenne a sikerem, tenyérbemászó személyiségének hála ő úgyis többet érne el vele, mint én bármikor. Fenyegetve érezte magát, és gyávaságától vezérelve a leggerinctelenebb húzással a legegyszerűbb megoldáshoz nyúlt: leépíteni és elnyomni. Az utóbbi úgyis olyan jól megy neki.

Valahol a gondolataim közepe tájékán nyomhatott el az álom. Zavarodottan nyitatottam ki a szemeimet és hunyorogva néztem körbe. A szobában sötét volt, csak a folyosói lámpa fénye világított be az ajtó és a küszöb közötti keskeny nyíláson, valamint az utca halvány világossága szűrődött be az ablakot takaró reluxa rései között. Az ablakok alatti fotelekben két alak rajzolódott ki. Hunyorogva próbáltam összepontosítani, hogy jobban lássak, hátha ráismerek a sötétben szuszogókra, de sajnos azon kívül, hogy két alak, és hogy alszanak, nem jöttem rá, hogy kik voltak azok. A vaksötétben tapogatózva próbáltam megtalálni a telefonomat. Az ujjaim először egy hideg, nedves üvegtárgyat érintettek meg, feltételeztem, hogy egy pohár víz volt. Aztán egy műanyagdobozon állapodtam meg, amiről azt gyanítottam, a gyógyszereim voltak a következő reggelre. Már kezdtem volna feladni, végül egy utolsó próbálkozás gyanánt kitapogattam az éjjeliszekrény fiókgombját és óvatosan húzni kezdtem, válaszul az lassan kinyílt. Sóhajtottam egy halkat, majd ismételten belevettem magam a turkálásba, de nem kellett sokáig kutakodnom, mire a keresett tárgy a kezembe került. Elégedetten biccentve fektettem az ölembe a készüléket, majd vigyázva, hogy ne verjek fel senkit, visszatoltam a fiókot. A tenyerem mozdulatsorai következtében felvillant a készülék képernyője. Fogaimat összeszorítva, dühösen és csalódottan néztem a képernyővédőre, amin Flórissal állunk egymás mellett, ő a vállamat átkarolva vigyorog a kamerába, én pedig a profilomat mutatva felnézek rá. A fotót az egyik szaktársunk készítette, a tanévzáró darab főpróbáján. Külső elítélésre a kép testvériséget és kedvességet áraszt magából, a legtöbben talán még mutogatnának is, hogy ők is ilyen barátságot szeretnének. Viszont nekik fogalmuk sincs az igazságról. Alsó ajkamra harapva nyeltem le a feltörni készülő könnyeimet, és anélkül, hogy feloldottam volna a zárat, megvilágítottam az éjjeliszekrényemet, a nemrég kitapogatott vizespohár után kutatva. Az említett ivóalkalmatosság mellett azonban egy sárga post-it cetlire lettem figyelmes. Kíváncsiskodva vettem a kezembe a kis papírdarabot és továbbra is a telefonommal világítva olvastam le a fecnin ékeskedő kézírást.

„Kristóf megette a fagyidat.”
„Nem igaz, a Timi volt!”

Kuncogva fordítottam meg a papírkát, hogy megbizonyosodhassak a fagyitolvaj kilétéről, azonban a háború itt még nem ért véget.

„Kristóf volt az.” – állt a hátoldalon. Immáron visszafojtott nevetéssel tettem vissza a post-it-et az éjjeliszekrényre és az eredeti tervemhez visszakanyarodva megragadtam a poharat, majd a számhoz emelve azt nagyokat kortyoltam a hűs vízből. A telefonom képernyője eközben elsötétült, és a szoba felett ismételten az éjszaka vette át az uralmat. Én meg ott maradtam, száguldó gondolataimmal együtt, melyeknek legtöbbje a bosszúszomjam köré csoportosult. Igazságtételt követeltem. Olyan igazságtételt, ami az elmúlt tizenhat év minden egyes taplóságáért elégtételt kínál. Négy-öt nappal ezelőtt az életre hagytam volna ezt is, remélve, hogy majd a karma elintézi, „a fagyi visszanyal” filozófiáját követve. De elegem lett, és úgy gondoltam, itt az ideje a kezembe venni az irányítást. Egyedül nem fogom tudni véghez vinni a tervemet, ebben egészen biztos voltam. Abban a pillanatban viszont úgy voltam vele, hogy nem bízhatok senkiben, hiszen a rendelkezésemre álló emberek egyikével már öt éve nem beszéltem, a másik pedig túl szoros kapcsolatot ápol az áldozattal. Aztán persze ott volt az a tényező is, hogy egy gyilkosság nagyon alapos tervezést igényel, főleg akkor, ha nem szeretném a fiatalságom hátralévő éveit egy cellában tölteni. Ezzel az egésszel kapcsolatban csak egyvalami volt világos: várni kell. Heteket, hónapokat, de nagy valószínűséggel éveket. Gondosan, hibának nem helyet hagyva kell kiépítenem a tökéletes szociális hálót, a sziklaszilárd alibi érdekében. Ezen, mondhatni gusztustalan gondolataimból felocsúdva, szaggatottan fújtam ki a levegőt, és sziszegve vettem tudomásul, hogy a bordáimat még egy többórás szundi sem forrta össze. Unottan csúsztam lejjebb az ágyban, azonban egy óvatlan mozdulat következtébe sikerült megmozdítanom a továbbra is felkötött bal térdemet, minek következtében késszúráshoz hasonló fájdalomérzet hasított a térdembe. A pulzusom az egekbe ugrott, a szemeim könnyekkel, az elmém pedig cifrábbnál cifrább káromkodásokkal teltek meg. Az álkapcsomat összeszorítva küzdöttem a torkomból feltörni készülő hangokkal. A fájdalomérzet pillanatokon belül csillapodott, helyét tompa, lüktető nyomás vette át, átvéve az irányítást minden egyes porcikám felett.
- Menj a fenébe, Kiss Flórián – átkoztam halkan, miközben fejemet kétségbeesetten nyomtam a párnák közé, remélve, hogy átfurakodva az ágyneműn és a matracon, egy másik, alternatív univerzumba léphetek át, amelyikben én nem vagyok nyomorék, Kiss Flórián pedig hallott.