6.

A műtőterem éles fénye szúrósan, egyenesen a szemembe világított. Hunyorogva, kábán pillantottam körbe, tizedmásodpercekkel később azonban egy alak jelent meg, árnyékot vetve az arcomon. Kellett néhány pillanat, hogy a szemem hozzászokjon a fényviszonyokhoz, azonban a homályból lassan kirajzolódott Benjámin arca, aki szórakozottan vigyorogva próbálta visszatartani a nevetést.
- Végeztünk, Sándor Kisasszony, tessék most már ébredezni – keltegetett, jelek szerint az altatásból.
- Ennyi volt? – motyogtam összezavarodva, és fejem kissé megemelve vetettem egy pillantást a térdemre, amit két rezidens kötözött, épp ekkor tekerték fel a félgipszre az utolsó réteg gézt. Utólag rájöttem, hogy az érzéstelenítő injekció miatt lehetett, azonban abban a pillanatban aggodalmaskodva vettem tudomásul, hogy nem érzem a bal lábamat.- Te Benji – szólítottam meg az aneszteziológust, és fogalmam sincs honnan jött az önbizalomhullám, ami arra késztetett, hogy letegezzem, de megtettem.
- Tessék? – jött a hang a bal oldalamról.
- Hova a bánatba tetted a lábamat? Add már vissza – kérleltem, mire a szoba másik oldalából felhangzott egy halk nevetés. Ügyet sem vetve arra, hogy nem egyedül vagyunk a teremben, folytattam – Meg különben is. Minek az neked? Neked már van kettő – magyaráztam, mire ismételten felkuncogtak, ezúttal valaki más. Óvatosan balra döntöttem a fejemet, és érdeklődve figyeltem, ahogy a doki le ellenőrzi az életfunkcióimat. – Vagy három – tettem hozzá, miközben tetőtől talpig végigmértem. Benjámin még a sokéves tapasztalat mellett sem számított erre a válaszra, arca azonnal megtelt vérrel, a teremben pedig néhány másodpercnyi döbbent csend után falatrázó röhögés tört ki, amit szerintem még a folyosó másik végén elhelyezkedő nővérpultban is hallani lehetett. Figyelmem a háttérben szóló halk zenére összpontosult, végül lehunyt szemekkel, fejemet jobbra-balra biccentve dudorásztam a Cooler Than Me dallamát.
- Gyerünk srácok, tudom, hogy tudjátok a szöveget máskülönben nem hallgatnátok ezt munka közben – gagyogtam, továbbra is kótyagosan, majd karjaimat a mellkasom előtt a magasba emelve egyenletesen kezdtem tapsolni a zene ritmusára és hajthatatlanul énekelni kezdtem a szöveget - ¯You got designer shades just to hide your face, and you wear 'em around like you're cooler than me …
Benjámin röhögve próbált csitítani, de az sem segített a helyzeten, hogy a kollégái minden szívbaj nélkül becsatlakoztak a hülyéskedésembe, és vidáman énekelgettek velem, miközben befejezték a térdem kötözését. Rövidesen nem csak a folyosó, de nagy valószínűséggel az egész emelet tőlünk zengett. Néhány másodperc múlva nyílt a műtőterem ajtaja és megjelent két betegtologató, ők azonban nem értékelték az előadásomat annyira, mint a kötözőorvosok, azonnal rendre parancsoltak, hogy hagyjam abba a mozgolódást. Megszeppenve húztam vissza karjaimat a mellkasom elé és türelmesen megvártam, hogy kioldják az ágy lábain elhelyezett fékeket. A körülöttem lévő világ aztán hirtelen megmozdult, a műtőterem ajtaján kigurulva pedig egyre csak gyorsultak a mellettem elsuhanó képek.
- Úristen – suttogtam magam elé és ámuldozva néztem körbe – Repülök – közöltem. A két betegtologató egy pillanatra megtorpant, először rám néztek, majd össze, végül egyszerre tört ki belőlük a röhögés. – Most mi van? – értetlenkedtem, mert tényleg nem értettem, hogy mire a nagy jókedv.

A szobámba érve meglepődötten konstatáltam, hogy odakint már besötétedett, a helységet csupán az ágyam feletti olvasólámpa narancssárgás fénye világította be. Az ablak alatti fotelek egyikében megpillantottam Kristófot, aki egészen addig a telefonjába merülve szórakoztatta saját magát, érkezésünkre azonnal felkapta a fejét, és füléhez nyúlva kivette az airpodját.
- Szia – köszöntöttem vigyorogva, ő azonban ahelyett, hogy visszaköszönt volna, a betegtologatókhoz intézte szavait.
- Be van állva? – kérdezte, arcán teljes komorsággal, a szeme körül összehúzódó apró nevetőráncok azonban elfojtott mosolyáról árulkodtak.
- Hát, fiam – röhögött az egyikük – maradjunk annyiban, hogy jó a kedve – azzal egy óvatos, de határozott mozdulattal átemeltek az ágyamba, majd pillanatok alatt elhagyták a helyszínt, és mentek is a dolgukra. Én továbbra is csak vigyorogva bámultam Kristófot, aki néhány pillanatig még visszafojtott nevetéssel vizslatott, majd az ajtóhoz lépett és azt becsukva az ágyam végéhez sétált és két karjával megtámaszkodott rajta, miközben tekintetét végig az enyémbe fúrta. Kótyagos tudatom ellenére a gyomrom egy gombostű fejének méretére ugrott össze, én pedig kétségbeesetten próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Ezt is elkönyveltem azon pillanatok egyikének, amikor megbizonyosodom róla, hogy még mindig menthetetlenül szerelmes vagyok Kristófba. Néhány pillanat erejéig még farkasszemet néztünk egymással, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. A srác szó nélkül mellém sétált és némi hezitálás után végül letelepedett az ágyam szélére, majd felém nyújtotta az egyik airpodját. Szó nélkül elfogadtam, és eleinte kissé idegenkedve a készüléktől – valami különös indoknál foga azt hittem, hogy kényelmetlen lesz – óvatosan belenyomtam azt a fülembe, és diadalittasan vigyorogtam Kristófra, de a fülhallgató pillanatokon belül kihullott a fülemből, egyenesen az ölemben pihentetett kezeim közé.
- Rossz oldal – röhögött fel a srác, majd néhány hajtincset a fülem mögé tűrve óvatosan elhelyezte a kis készüléket, ezúttal a helyes oldalra. Az ép gondolkodásomat befedő altató-köd még mindig iszonyatosan sűrű volt, azonban tudatom lassan tisztulni kezdett. Kristóf ismételten a telefonjába merült, néhány tizedmásodperccel később pedig megszólaltak az általa választott dal első akkordjai. Összehúzott szemöldökkel, teljesen elmélyülve koncentráltam, de egyszerűen nem ismertem fel a számot, így érdeklődve a készülék fölé hajoltam és leolvastam a címet és az előadót. Tal Bachman – She’s so High.
- Humoros, mondhatom – pillantottam fel a készülékből, egy apró fintorral fejezve ki nemtetszésemet. A srác válaszul csak jól kiröhögött, majd sorban kezdte el átugrálni a dalokat a lejátszási listáján. Továbbra is a képernyőt nézve figyeltem, ahogy átpörget jó néhány klasszikuson, többek között pár David Bowie, Queen, Kaiser Chiefs, Bruce Springsteen és ABBA számon is, végül megállapodott a Fleetwood Mac, The Chain-jén.
- Te hallgatsz egyáltalán olyan zenét, amit az elmúlt húsz évben írtak? – néztem fel a gyér fényben narancssárgásan megvilágított arcára, mely vészesen közel volt az enyémhez. Igyekeztem nyugodtan lélegezni, ami ebben a szituációban meglehetősen bonyolultnak bizonyult. Lányos zavaromban azonban elkaptam a tekintetem és a térdemre helyezett félgipszet kezdtem tanulmányozni, mintha a térdem köré tekert fehér gipsz érdekesebb lenne.
- Ezek örök klasszikusok! – kérte ki magának.
- Mintha megboldogult nagymamámat hallanám – tekintettem az égre színpadiasan. Végül csak ráhagytam és lehunyt szemmel bólogattam a dal ütemére, amit, természetesen, mint minden kulturált fiatal, én is ismertem. Nem kimondottan az én zenei stílusom, - belegondolva, egész életemben Flóris ízléséből táplálkoztam, aki ebből következően mindenre rányomta a bélyegét, beleértve a zenei ízlésemet -, de be kellett látnom, hogy egy valamiben igaza volt. Tényleg klasszikus. Azonban az ezután következő Every Time We Touch még engem is lesokkolt. Még jó néhány órán keresztül elszórakoztunk, egyik dalt hallgattuk a másik után és míg én próbáltam kilábalni az altató okozta mámorból, Kristófot kifejezetten szórakoztatta minden egyes hülyeség, ami elhagyta a számat, olyannyira, hogy rövidesen még a névjegyet is átírta a telefonjában, így lettem átkeresztelve Boriról Trippy-re. Kristóf telefonjába mélyedve görgettem a Spotify könyvtárában, egymás utál pakolva a számokat a várólistára. Aztán megakadt valamin a szemem és egy pillanatra abbahagytam a görgetést. Kérdő tekintettel néztem fel az ágy végében törökülésben elhelyezkedő Kristófra, aki nem tudta mire vélni
- Spice Girls? – kérdeztem, összehúzott szemöldökkel és kitört belőlem a röhögés.
- Most miért? – tárta szét a karját - Nem véletlenül voltak a toplisták élén.
- Mi lesz a következő sokk? Hannah Montana? – cukkoltam. Értetlen tekintetét látva eltátottam a szám. – Te nem tudod ki az a Hannah Montana? – csodálkoztam.
- Nem, valahogy kimaradt – rázta a fejét röhögve. – Viszont úgy gondolom, ez bizonyos szempontból jó hír – tette hozzá. Néhány másodpercnyi gondolkodás után egyetértően bólintottam. Akkor döbbentem rá, hogy igazából semmit sem tudok Kristófról, azokon a dolgokon kívül, amiket mindenki más is tudott róla a társaságból. Tudtam, hogy a nagybátyja Arizonában él és születése óta minden nyarat nála tölt, a testvérével és szüleivel kiegészülve, és semmiért sem hagyná ki, ebből következően pedig nagyon magas szinten beszél angolul. Meg azt is tudom, hogy Flóriánnal karöltve már gólyaként az egyetem két legnépszerűbb hallgatóiként tartotta őket számon mindenki. A különbség a kettejük között szimplán annyi, hogy Flórisnak hamar a fejébe szállt a rivaldafény, Kristóf azonban nem nagyon változott, azon kívül, hogy a hallgatók folyamatos figyelmének kereszttüzében privátabb életre kényszerült, és azt is nagyon meg kellett válogatnia, hogy kinek és mit mond. Aztán azt is tudom, hogy eszméletlen öltözködési stílusa van, sosem látod a modern trendeknek megfelelő öltözetben, kinézete általában a kilencvenes éves Amerikáját idézi fel. A lejátszási listáját nézegetve azonban arra is rájöttem, hogy abszolút nem hallgat mai zenéket és magyar előadókat is alig, ami furcsa, tekintettel arra, hogy minden házibuliban táncol vagy legalább bólogat azokra a – néha elég förtelmes – külföldi és magyar pop dalokra is, amiket Flórián üvölttet a hordozható hangszórójából, melyek mellesleg általában azonosak néhány kereskedelmi rádió toplistájával. Ezen gondolatok között tovább görgettem és próbáltam válogatni a száz – ha nem ezer - dal közül, amikor a készülék megrezzent, a képernyő tetején pedig felugrott egy értesítés, melynek láttán még a fülemben üvöltő Blame It on the Boogie ellenére is ráfagyott a mosolyom az arcomra.

- Öhm – motyogtam zavartan – Azt hiszem, keresnek – nyújtottam a készüléket Kristóf felé, aki jobb szemöldökét kissé felhúzva vizslatott, majd elvette tőlem a telefont és kíváncsiskodva megnyitotta az értesítést. Arckifejezése kíváncsiról nyugodtra váltott, azonban szája sarkában egy apró mosoly bujkált, miközben felállt az ágyam végéből és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Először is, ki a bánat az a Brigi és miért ír SMS-t hajnali egykor? Tudom, semmi közöm sincs hozzá, de még csak a név sem rémlik. Másodszor pedig, mi lesz csütörtök délután 3 órakor? Agyam pedig egyből levontra a konklúziót. Mégis mit csinálhat egy helyes srác meg egy lány délután háromkor? Mondjuk, randizhatnak. Hát persze. Elmém szinte azonnal teljesen kitisztult, én meg addig mozgolódtam az ágyban, amíg teljesen hanyatt nem feküdtem, vigyázva arra, hogy ne nagyon mozgassam a térdemet. Sírni lett volna kedvem, azonban Kristóf előtt nem tehettem. A fülemhez nyúlva kivettem belőle a fülhallgatót és karomat kinyújtva az éjjeliszekrényre helyeztem azt. Szemeimet összeszorítva próbáltam kiverni a fejemből az előbb látottakat és alvásra kényszeríteni magamat, ami az altató hülye mellékhatásai miatt elveszített energiamennyiségnek hála viszonylag gyorsan sikerült.

Másnap reggel az álmaimból egy halk beszélgetésfoszlány szakított ki.
- Kár, hogy nem voltál itt, annyira vicces volt, teljesen be volt gyógyszerezve és olyanokról beszélt, hogy a dokik lenyúlták a bal lábát és nem adják vissza, meg hogy szerinte a gyíkemberek köztünk járnak – hadarta egy mély, erősen fiúra hajazó hang, így azonnal Kristófra asszociáltam.
- Tudtam, hogy nem kellett volna hazamennem – nevetett halkan Timi, és szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorogva rázza a fejét. Kissé hunyorogva pillantottam körbe, aztán miután a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, óvatosan felnyomtam magam ülőhelyzetbe és az ágy háttámlájának dőltem. A bal combomban olyanféle fájdalmat éreztem, mint amikor meghúzom a szalagjaimat egy egész napos gyakorlati nap után az egyetemen. Nem volt különösebben zavaró, inkább kényelmetlen.
- Szép reggelt – nyújtózkodtam az ég felé és gyorsan a szám elé kaptam a kezem, amikor ásítani kezdtem.
- Neked is, te kis drogfüggő – vigyorgott rám Timi, mire felröhögtem. Kristóf kissé kényelmetlenül vizslatott, nyilván fogalma sem volt róla, mennyit hallottam a beszélgetésükből, azonban azok után, hogy tegnap éjjel engem szédített, miközben egy másik lánnyal szervezett randevút, eszem ágában sem volt megnyugtatni a kedélyeit. Őrlődjön csak, megérdemli. Kristóf és Timi összenézett, majd vigyorogva ismét rám emelték tekintetüket.
- Ne kíméljetek – sóhajtottam, és próbáltam elrejteni a mosolyom. Igazából örültem neki, hogy ilyen jól szórakoznak a szerencsétlenkedésemen. Egymás szavába vágva kezdtek magyarázni. Először Kristóf ajánlotta fel, hogy ha gondolom, akkor körbekérdez, hátha ismer valaki egy megbízható dílert, erre Timi kontrázott, hogy Pablo Escobar már keresett Facebookon. Néha felnevetve, máskor rákvörös fejjel hallgattam őket, és miközben tűrtem a vérszívást, elgondolkoztam. Annyira rövid időn belül, annyira más lett minden. Az legrégebbi barátom egyszerűen itt hagyott a bajban, sőt, ő magam okozta a bajt, aztán egyszerűen lelépett, hogy learathassa a babérjaimat, egy másik pedig a semmiből előkerülve azonnal magára vállalta a szerepét és nem tágított. Ezért valószínűleg az életem hátralévő részében hálás leszek Timinek. Kristóf egyrészt csak aggódott, de ő természetétől fogva ilyen. Kedves mindenkivel, és ha valaki más lett volna ilyen helyzetben, az ő ágyuk mellett is ugyanígy gubbasztott volna. Másrészt viszont, ott volt az unokatestvére, és a látottak alapján, bárhol legyen az egyik, ott felbukkan a másik is, és bár nem tudhattam biztosra, valamilyen oknál fogva azt gyanítottam, hogy Timi megérezte a bajt, Kristóf pedig csak hallgatott rá. A körülményekhez képest boldog mosollyal néztem végig rajtuk, és az sem érdekelt, hogy éppen engem heccelnek. Nekik szabad, mert nem volt benne hátsószándék. Flórissal szemben azonban már nagyon régóta ki kellett volna állnom magamért. Visszagondolva mindig könnyebb okosabbnak lenni, azonban be kellet látnom, túl sok figyelmeztető jel volt, a barátságunkat övező kis piros zászlók akár ki is szúrhatták volna a szememet, de akkor sem vettem volna észre őket. A legtöbbször csak azzal álltattam magam, hogy nem gondolja komolyan, csupán az eszméletlenül szar humorérzéke a szeretetnyelve. Gondolataimból az ajtóban felbukkanó Benjámin zökkentett ki.
- Hogy vagyunk? – lépett be a szobába, háta mögé rejtett kezekkel, arcán egy kedves mosollyal, köszönésképpen egy-egy biccentést intézve az ablakok alatti fotelekben elterülő barátaimra. Legalábbis, azt hiszem, a barátaim. Nem tudom, de mindenesetre megkockáztatom.
- Megvagyok. Kialudtam magam, azt hiszem – viszonoztam a mosolyt.
- Visszahoztam a lábadat – lépett az ágyam végébe, majd előhúzott a háta mögül egy balos lábprotézist. Néhány pillanatig mindannyira pislogás nélkül meredtem rá. Először Timi ocsúdott fel a döbbentből és hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, majd vagy a saját nyálát, vagy a levegőt félrenyelve köhögni kezdett. Kristóf a hátát ütlegelte, nehogy megfulladjon, miközben ő maga is alig bírta abbahagyni a nevetést.
- Mégis hogy? Vagy honnan? – nevettem, az ágyam végébe lefektetett műlábat szuggerálva.
- A szomszéd kórteremből nyúltam le – vonogatta a vállát Benjámin. – Szalóky bácsinak úgysem fog hiányozni erre az öt percre, éppen alszik.
Annyira nevettem, hogy belenyilallt a fájdalom az oldalamba, és a bordasérüléseim is újra sajogni kezdtek. A jókedvem azonban a nap hátralévő részében sem hagyott alább, repkedtek a hülyeségek, témáról témára csapongva beszélgettünk. Rendszerint Kristóf és Timi szívatták egymást miközben a közös megélt családi eseményekről és balhékról beszélgettek. Az emlékek egészen gyerekkorig nyúltak vissza, és elég sokat megtudtam róluk, viszonylag néhány órán belül. Jót derültünk azon is, hogy Timit a stílusváltása után a nagymamája három évig „huligánként” emlegette, amikor igazából sem jegyeivel, sem a viselkedésével nem volt baj, csupán – ahogy a lány szülei fogalmaztak – befordult, Timi szerint viszont „megtalálta önmagát”. Egy idő után azonban kénytelen volt a nagymamája is belátni, hogy nem züllött el, és még csak nem is egy múló szeszélyről volt szó, Timi csak így érzi jól magát a bőrében. Kristófot meg általános iskola felső tagozatában Marty McFlynak csúfolták, de még a középiskola első két évében is, egészen addig, amíg újra divatba nem jött ez az egész „vintage” imázs dolog. Ebből a tekintetből eszméletlenül menő, hogy ő többek között azt is elmondhatja magáról, hogy jóval a retró stílus felkapottsága előtt is így öltözködött. Tulajdonképpen egyetlen délután alatt próbáltak bepótolni körülbelül tíz évet, és mindent megtettek azért, hogy kevésbé lemaradva érezzem magam, amiért fura, de megkönnyebbült érzéssel néztem végig rajtuk. Szombat lévén a szüleim is előbújtak, kora délután érkeztek, azonban miután látták, hogy „rendben vannak a fiatalok”, apu elugrott egy közeli étterembe valami kajáért, anyu pedig összepakolta a mosnivalót, aminek a helyébe hozott nekem tiszta ruhákat is.
- Köszönöm – suttogtam, egy hálás mosoly kíséretében. Anyám ezt nem nagyon tudta hova tenni, motyogott valamit arról, hogy „ez csak természetes”. A szüleim mindig is logikus, racionális emberek voltak, csak nagyritkán engedtek utat az érzelmeiknek. A kínos szituációból apám mentette ki, aki éppen akkor érkezett vissza, kezében három szatyorral. Azonnal lecsaptunk a zacskók tartalmára (öten ötfélét rendeltünk), és műanyag villákkal hadonászva még evés közben is alig hagytuk abba a beszélgetést. Apám nyakig belemerült a töltött káposztájába, Timi prüszkölve próbált nem belefulladni a borsófőzelékébe, mert Kristóf folyamatosan mákos fogakkal vigyorgott rá (ő a mákostésztát választotta), egy pillanatra pedig összeakadt a tekintetem anyuéval, aki gluténmentes rakott krumpliját az ölében pihentetve fürkészte az arcomat. Nem mondtam neki semmit, csak halványan elmosolyodtam, és bár nem reagált, a tekintetéből ki tudtam venni, hogy valamilyen szintem megnyugodott. A saját elviteles dobozomba bámulva kevertem össze a pörköltemet a tarhonyával, és a gondolataimba elmélyülve talán kicsit meg is hatódtam. Ez egészen addig tartott, amíg Timi és Kristóf próbáltak megosztozni egy adag desszerten és összevesztek az utolsó szilvásgombócon, szóval nevetve próbáltuk békíteni őket, aminek az lett az eredménye, hogy apám szó nélkül beleszúrta a villáját és egyszerre benyomta a szájába az egész gombócot. Anyu a fejét rázva forgatta a szemeit, Timi és Kristóf megállás nélkül röhögött rajta, én pedig döbbenten meredtem apura, szerintem még pislogni is elfelejtettem. A semmiből aztán valahol felcsendült a Csókkirály, mire Kristóf zavartan kapott a zsebéhez és előkereste a telefonját.
- Bocsánat, de ezt fel kell vennem – magyarázkodott, és felállt az foteléből – Flórián az.
A szüleim rávágták, hogy rendben, adja át üdvözletüket, egyedül én ültem ott feszülten, a falra szegezett tekintettel, kezemben a műanyag evőeszközt szorongatva. Igyekeztem feltűnés nélkül dühöngeni, azonban éreztem az arcomon, hogy valakinek a tekintete szinte belelát a fejembe. Idegesen néztem Timire, aki fél szemöldökét felhúzva kérdőn vizslatott.
- Minden oké? – kérdezte.
- Persze, miért ne lenne? – válaszoltam, talán túl gyorsan. Abban a pillanatban egy hatalmas reccsenés hangzott fel, mire ijedten az ölembe néztem és szomorúan bámultam az ott elterülő műanyagdarabokra. Eltört a villám.

5.

Az elkövetkezendő négy napban Timi és Kristóf egymást váltva nyújtottak nekem társaságot, elvétve a szüleim is benéztek a napjuk végén, vagy két tárgyalás között. A teljes igazság tudatlanságában, a legtöbb esetben látszott rajtuk mennyire szerettek volna egy jelentős fejmosást tartani a történtekről, azonban be kellett látniuk, hogy huszonhárom éves fejjel már nagy valószínűséggel elszámoltam magamban a dolgokkal. Közös témák hiányában azonban a legtöbbször csak kelletlenül ücsörögtünk egymás társaságában fél óráig, majd megkérdezték, hogy éhes vagyok-e vagy kell-e valami a lakásomból. Ha éhes voltam, akkor apám szaladt el a boltba vagy hozott valamit egy étkezdéből, ha a lakásból kellett valami, akkor anyám ment, hogy összepakolja és elhozza a kért tárgyakat. Ezen a forró nyári péntek délutánon is éppen kínosan, szemkontaktust kerülve élveztük egymás társaságát, amikor anyám hirtelen megelégelte a hallgatást és szólásra nyitotta a száját.
- Flóriánnal beszéltél már? – érdeklődött talán kissé hangosabban a kelleténél, mert még a szoba sarkában lapító Kristóf is összerezzent és a telefonjából felnézve a nyakában himbálózó ezüstlánchoz nyúlt, majd a szájához emelve az ékszert jobbra-balra kezdte húzogatni rajta az ujjait. A név hallatára fújtatva hunytam le a szemeimet, majd megráztam a fejem.
- Nem. Még nem – emeltem a tekintetem anyám csontos, az irodában töltött óráktól még a nyári napsütést ellenére is hófehér arcára. Vékony szemöldökei, ugyancsak vékony ajkai, de még barna szemei is kifejezéstelenül meredtek előre. Apám kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székében a háttérben. Anyám óvatosan a kézfejemre helyezte az övét, hosszú, csontos ujjai még nyárközépi kánikulában is fagyosak voltak, akárcsak öt miniatűr jégcsap.
- Ugyan. Vesztetek már össze ezerszer, különben is, olyanok vagytok, mint két tojás – próbált nyugtatni, majd hozzátette – Ennyire nem bánthattad meg – közölte, mire szemöldökeim összeszaladtak, és alig akartam hinni a füleimnek. Az elmúlt napokban az is kiderült, hogy Flórián váltott néhány szót a szüleimmel, amíg én ópiumkómában feküdtem. Megköszönte nekik, hogy az elmúlt öt évben a lakásomban lakhatott, amit drága nagymamám halála után én örököltem, de nem hajlandó tovább elviselni a rebellis dekadens viselkedésemet, meg különben is Szegeden kapott állást. Az utóbbin meg sem lepődtem, lelki szemeim előtt szinte láttam, hogy azonnal lecsap a nekem felajánlott lehetőségre, amint kikerültem a képből. Mély hallgatásomra anyám először hezitált, majd újra megszólalt.
- Felhívhatnánk Mártát és Donátot? – ajánlotta fel, foggal-körömmel kapaszkodva Flóriánba, a tökéletes gyerekbe, aki nekik sosem adatott meg. Továbbra is csak hitetlenül meredve magam elé próbáltam összeszedni a gondolataimat, annyi mindent mondtam volna, de semmi sem jött ki a számon.
- Az eszedbe jutott, csak egy tizedmásodpercre is, hogy talán, de csak talán, valami rejtélyes indoknál fogva ő bántott meg engem? – sziszegtem összeszorított fogakkal.
- De tudja a Flóris ezt? Félreértések történhetnek – kért megerősítést édesanyám. Válaszul csak unottan rámeredtem, habár mindennapos volt, hogy az én szavaim kétségbe lettek vonva minden egyes alkalommal. Még Dönci, a tizenkét éves, vak, süket és sánta basset houndunk rekedt ugatása is többet ért a Sándor háztartásban, mint a szüleim egyetlen leánygyermekéé.
- Igen. Egészen biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele – feleltem határozottam, ezzel pedig lezártnak tekintettem a témát. Legnagyobb szerencsémre Timi jelent meg az ajtóban, közvetlenül utána pedig az orvos. Kristóf azonnal felállt a fotelből, és Timi is rögtön sarkon fordult.
- Ne! – szóltam utánuk, ők ketten pedig értetlenül torpantak meg. – Maradjatok – tettem hozzá, megeresztve egy halvány mosolyt. Kristóf tett néhány lépést hátra, utat adva Timinek, aki beleegyezően vállat vont és szótlanul az ablakok alatti fotelek egyikéhez lépett, majd elkényelmesedett. Lábait feltette a másik fotel karfájára és lecsúszva az ülőalkalmatosságon farmernadrágjának zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy nyalókát, végül egyáltalán nem zavartatva magát babrálni kezdett a csomagolással. A síri csendben fülsiketítően hatott a műanyag fólia csörgése, de én és a csukott ajtónak támaszkodó Kristóf is csak visszafojtott nevetéssel figyeltük a mozdulatsort. A doki unottan fújt egyet, amit Timi is észrevett.
- Figyelek – nézett a dokira egy pillanat erejéig, majd miután sikeresen kibontotta az édességet, azt a szájába helyezte és napszemüvegét letolva hátradöntötte a fejét, így élvezve az ablakon át beszűrődő kora délutáni napsütést. A doki legyintve ignorálta a talán túlságosan is elkényelmesedő lányt, és volt egy olyan érzésem, hogy az elmúlt néhány napban már megismerte és megszokta Timi viselkedésstílusát, de egyszerűen csak ráhagyta. A férfi végül felém fordult.
- A felügyelő rezidens doktor beszámolója szerint feszítő fájdalmat tetszik érezni a térdében. Kérésemre tájékoztatta a kisasszonyt a mai nap folyamán az étkezéstől és ivástól való tartózkodásról – kezdte, mire egyetértően bólintottam. – Kollégáimmal arra a konklúzióra jutottunk, hogy a mai nap folyamán lecsatoljuk a rögzítőcsavarokat a csontokon elhelyezett fémlemezektől, majd félgipszet helyezünk fel, hogy a műtéti seb megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson és gyorsabban gyógyuljon, ugyanakkor a térd megfelelőlen legyen rögzítve. Az operációt követő varratszedés után hat hétig a félgipszet felváltja egy combközéptől térd alattig terjedő fekvőgipsz – magyarázta. Eltelt néhány másodpercig, amíg az agyam feldolgozta a hallottakat.
- Oké – bólintottam még egyszer. – És mégis mikor kerülne sor erre a beavatkozásra? – érdeklődtem, ugyanis addigra már nagyon szívesen betoltam volna egy hamburgert, de még egy aluljárós gyrost is, csak ehessek végre valamit.
- Nagyjából – emelte maga elé jobb karját a doki, majd köpenyujját feltűrve a csuklóján büszkélkedő órájára pillantott – harminc perc múlva érkezik az aneszteziológus. Aggodalomra semmi ok, egy rutin beavatkozásról beszélünk, a legrosszabb esetben is maximum csak egy órát vesz igénybe – a mondat második felében a szüleim felé irányította tekintetét és mondanivalóját afféle nyugtatásképp inkább hozzájuk intézte. – Az eredeti tervek szerint legkorábban hétfőn távolítottuk volna el az említett csavarokat, azonban a fájdalomérzetre való tekintettel nem szerettem volna, hogy a kisasszony végig szenvedje a hétvégét – fordult hozzám ismén, mire hálásan bólintottam.
- Köszönöm – suttogtam hálásan. A doki amolyan „semmiség” stílusban bólintott, majd sarkon fordulva a kijárat felé vette az irányt. Kristóf, kitérve a doktor útjából, ellépett az ajtó elől, majd megkerülve a sietősen távozó férfit a békésen napozó Timi mellé lépett és elfoglalta az üresen maradt fotelt, melynek karfáján a lány lábai pihentek, végül zavartalanul elmerült a telefonjában. A szüleim néhány másodpercig még figyelték a két fiatalt, ezután pedig egyöntetűen fordították felém arcukat, és egészen biztos lehettem benne, hogy bizony nem mozdulnak innen addig, amíg be nem tolnak a műtőterembe.
- Kell egy nyamvadt sajtburger – motyogtam türelmetlenül.
- Éhes vagy? – kérdezte apám, miközben szinte felugrott a székről. Anyám hitetlenkedve meresztette rá barna őzikeszemeit.
- Te mégis hol a bánatban voltál agyilag az elmúlt húsz percben, Félix? – kérdezte, megpróbálva rávilágítani a tényre, hogy legalább estig éhes is maradok.
- Nekem hozhatsz egyet, ha gondolod – emelte fel a fejét Timi, majd a nyalóka pálcikáját megragadva kivette a szájából az édességet – Menübe, kólával.
- Most, hogy mondod, megennék egy Filet-O-fish-t – csatlakozott be a diskurzusba Kristóf, apu pedig a telefonját előkapva szorgosan jegyzetelni kezdte a listát.
- Menüben vagy csak magában? – kérdezte a srácot. A helyzet abszurdságával nem tudtam mit kezdeni, csupán döbbenten hallgattam, ahogy összeszedik, hogy ki és mit szeretne.
- Nagy menüben. Reggel óta nem ettem semmit – válaszolt a fiú, fel sem nézve a kezében tartott készülékből. Zöld íriszei szorgosan jártak balról jobbra, ami arra engedett következtetni, hogy éppen olvasott valamit.
- Oké. Szerintem én eszem egy nagy Big Mac menüt, az a Kerepes kontra Papp tárgyalás eléggé megviselte a szervezetem – gondolkodott hangosan apu, miközben ujjaival szorgosan pötyögött. – Szilvi, te kérsz valamit? – fordult végül anyámhoz, aki először csak a szemét forgatta, végül kis tétovázás után megszólalt.
- Hozz krumplit. Meg egy epres fagyit – gondolta meg magát, mire szemöldökeimet felhúzva rámeresztettem a szemeimet.
- Csak ennyi? – fojtottam vissza a nevetésem. Anyu sóhajtva emelte rám tekintetét, de tudta, hogy igazam van, ezzel nem fog jól lakni. A szolidaritására viszont nem volt szükségem. – Töröld a krumplit – szóltam apuhoz - Hozz neki egy gluténmentes dupla sajtburgert, nagy krumplival, nagy üdítővel. Jeges tea – módosítottam, és ha csak egy pillanatra is, de láttam, ahogy apám ajkai mosolyra görbülnek. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy anyu nem lett volna képes elmondani mindezt magától, azonban szimplán szolidaritásból nem kért semmit, és mint mondtam, erre igazán nem volt szükség. Majd eszem a műtét után. Apu elégedetten bólintva rakta zsebre az egészen eddig a kezében tartott készüléket és ismételten felemelkedett a székéről, ezúttal azonban azzal a szándékkal, hogy megetessen egy kisebb kínai hadiflottát.
- Jöttök vagy maradtok? – nézett a két fotelben terpeszkedő fiatalra, és egy pillanatra egy számomra ismeretlen érzés fogott el. Timit nyilvánvalóan jól ismerték a szüleim, de meglepett, hogy Kristófot, az újonnan alapított klikkünk egyetlen férfitagját is épp ugyanúgy ezeréves ismerősként kezelték, olyan mérhetetlen kedvességgel és természeteséggel, amivel a Flóriánt sosem. Sőt, egy röpke pillanatra olyan volt, mintha a barátságunk Flóriánnal sosem létezett volna. A különbség szimplán annyi volt, hogy ahol Flóris van, ott felhajtás is, míg az újonnan mellém szegődött fiú és lány barátsága nemes egyszerűséggel normálisnak hatott. A jobbik értelemben vett „átlagos” volt, amit én sosem tapasztaltam, tehát fogalmam sem volt róla, mennyire jól tud esni.
- Nekem jó így, kösz, király vagy – emelte a hüvelykujját a magasba Timi, Kristóf azonban a zsebébe rejtve a mobilját a pólója nyakában lógó napszemüvegéhez nyúlt és kiegyenesedve felállt a fotelből.
- Jövök – felelte lazán, tekintetemmel pedig önkéntelenül is követettem, ahogy apámmal lépést tartva elhagyja a kórtermet, parfümjével enyhén felkavarva a klórszagú kórházi levegőt. Tekintetem ezután összekapcsolódott az immáron sejtelmesen vigyorgó Timivel, aki elégedetten bámult egyenesen az arcomba még jó néhány másodpercig, mielőtt megszólalt volna.
- Egyet mondok neked Boris – tolta kicsit feljebb magát az ülőalkalmatosságán – láttam már autóbalesetet, ami ennél szexibb volt – mutatott hüvelyujjával a nyitott ajtó felé, oda sem pillantva, mire az arcom megtelt vérrel és röhögve felé hajítottam a legelső dolgot ami a kezembe akadt, jelen esetben egy tollat.
- Hát ez nem volt valami szép – szólalt meg valaki az ajtóban, Timi pedig kikerekedett szemekkel kapta tekintetét a hang irányába. Kíváncsian dőltem kissé előre, másodpercekkel később pedig egy fiatal, átlagos magasságú, olajbarna bőrű férfi lépett be. Tetőtől talpig fehérbe öltözött, ami arra engedett következtetni, hogy a kórház dolgozója volt. Rövidre nyírt sötétbarna tincsei borzosan ágaskodtak az összes létező irányba, hanyagság helyett mégis olyan kinézetet kölcsönöztek a srácnak, mintha csak most kelt volna fel egy jól sikerült szieszta után. Karamellbarna íriszeiből kedvesség és csintalanság egyvelege köszönt vissza rám. Egzotikus külleme olyan hatást kölcsönzött, mintha egyenesen a Szulejmánból sétált volna ki. Anyu egy kedves mosollyal üdvözölte, és úgy tűnt ők már találkoztak valahol.
- Benjámin – biccentett anyám üdvözlésképpen.
- Szilvia – viszonozta a mosolyt a rejtélyes félisten, megvillantva vakítóan fehér fogsorát, majd hátratett kezekkel tett néhány lépést az ágyam felé, végül annak végében megállva a vetett egy pillantást az ott lógó kórlapra. Timi értetlenül kapkodta a fejét köztem és a potenciális adonisz között, aki néhány másodpercnyi hallgatás után megszólalt.
- Csoda, hogy él a kisasszony – tette hozzá rémisztő természetességgel.
- De jó nekem – motyogtam kissé szarkasztikusan, és bár anyám csak egy szúrós tekintettel díjazta a humorom, a még mindig az ablak alatti fotelek egyikében békésen relaxáló Timi felröhögött.
- És engem tituláltak emósnak – tette hozzá szórakozottan, majd a farmerjának hátsó zsebébe nyúlva előrángatta a telefonját a feneke alól és feloldotta a készüléket, pillanatok alatt elveszve az éterben.
- Dr. Özdemir Benjámin vagyok, az aneszteziológusod – szólalt meg ismét a férfi, akit a jelek szerint Benjáminnak hívtak. – Azért jöttem, hogy előkészítselek a beavatkozásra – magyarázta. A háttérben két betegtologató jelent meg, akik nem zavartatva magukat betoltak egy üres hordágyat, amit ezután az én ágyammal párhuzamosan pozícionáltak be, azzal az indíttatással, hogy átsegítenek rá. A rokkant térdemre való tekintettel azonban minden segítségre szükségem volt. Még a szemem sarkában észrevettem, ahogy Timi a telefonjával dokumentálja a percekig tartó szenvedésem, de abban a pillanatban nem volt kapacitásom arra is, hogy figyeljek rá.
- Sándor Borbála, hordágyugró olimpiai bajnok – gúnyolódott a lány amikor végre sikerült különféle privát testrészek megvillantása nélkül átkászálódnom a hordágyra, mire nemes egyszerűséggel kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Még mielőtt kitolunk innen, van valami mondanivalód a családnak? – adott lehetőséget Benjámin a búcsúzkodásra.
-Jó étvágyat.

4.

Gondolataimból az ajtó ismételt nyitódása zökkentett ki. Kíváncsian kaptam fel a fejem egy pillanatra, majd konstatálva, hogy csak Timi jött vissza a folyosóról, tekintetemet az ölemben pihentetett kezeimre vezéreltem, azzal az indíttatással, hogy ismételten elmerülök az elmémben.
- Mit mondott a doki? – puhatolózott Timi, miközben újra elkényelmesedett az ablak alatti fotelok egyikében. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta.
- Az esésnek akár halálos következményei is lehettek volna, szóval örüljek, hogy megúsztam ennyivel. Aztán közölte, hogy búcsút mondhatok a karrieremnek, mert a színpadra állásnak nincs esélye. És ez mind…- haraptam el a mondatom végét, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy ez mind Flóris hibája. Mert hiába volt az ő hibája, ezt Timi nem tudhatta.
- És ez mind, mi? – vizslatott gyanakodva Timi, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Éppen azon gondolkodtam, hogyan vágom ebből ki magam, de legnagyobb szerencsémre egy kopogás szakította félbe társalgásunkat.
- Szabad! – szólt ki Timi, miközben tanakodó tekintettel nézett rám, ahogy én is rá. Ő nem várt vendéget, én pedig két napig aludtam, azóta pedig még a telefonomat sem néztem meg, szóval én egész biztosan nem hívtam társaságot. Rövidesen ismerős világosbarna fürtök jelentek meg az ajtóban.
- Szia Boris – köszöntött Kristóf kedvesen a helységbe belépve, kezében egy apró virágcsokrot szorongatva.
- Khm – köhintett Timi a szoba másik végéből. Kristóf zavarodottan kapta felé tekintetét.
- Timi? Mármint, Timi! – hebegte zavartan – Hát te… hát te mit keresel itt? – érdeklődött és láttam rajta, hogy valóban nem tudja hova tenni a szituációt. Nem hibáztattam, a helyében ugyanígy reagáltam volna.
- Mi van, talán nem örülsz, hogy újra látod az unokahúgodat? – vigyorgott Timi, bal szemöldökét kissé felhúzva. Meglepődve vettem tudomásul a lány kijelentését. Kicsi a világ.
- Egyáltalán nem, csak nem hittem volna, hogy itt talállak – magyarázkodott. Egy pillanatra megsajnáltam, hogy Timi ennyire húzza az agyát, de be kell valljam, túlságosan élveztem a műsort, szóval csak vigyorogtam magam elé, tekintetem a kettejük között kapkodva.
- Na, de komolyan, mit keresel itt? – túrt röhögve a hajába Kristóf, miközben észrevette, hogy még mindig az ajtóban ácsorgott, szóval tett néhány lépést a szoba belseje felé.
- Hát, tudod, gondoltam beugrok, megkérdezem Borist, hogy hol lehet feliratkozni kaszkadőrképzésre, ha már ilyen Magdi anyust megszégyenítő mozdulatsorokra képes – ecsetelte. Ekkor már én sem bírtam tovább, Kristóffal együtt nevettem fel, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az oldalamba nyilalló éles fájdalmat. Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt. Timi időközben feltápászkodott a fotelből és a fiúhoz lépve váltottak egymással egy-egy puszit, ahogy az jó rokonokhoz illik. Kihasználva az alkalmat, szemügyre vettem Kristófot. Kinézete a kilencvenes évek divatját idézte meg. A nagy melegre való tekintettel, világos, mosott hatást keltő farmershortot viselt, fehér edzőcipővel, dereka vonalán fekete öv húzódott. Mindezt egy lazán betűrt, bő szabású mintás inggel párosította, melynek felső két gombját kigombolva hagyta. Nyakában egy közepes vastagságú ezüstlánc lógott, melyet jobb kezének mutató és hüvelykujja között morzsolgatott. Bal kezében a már előbb említett virágcsokor pihent. Bőrén nyomott hagyott az évszak, ellentétben velem, aki a nyár eddigi részét egy színházteremben töltötte, ő egészségesen napbarnítottnak tűnt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte felém fordulva, és hezitálva tett néhány lépést az ágyam felé.
- Voltam már jobban is – feleltem őszintén, majd hálásan Timire pillantottam – De legalább van társaságom. Nem is akármilyen.
- Ennek örülök – bólintott elégedetten Kristóf – Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a csokrot esetlenül, mire a mellette ácsorgó Timi tarkón csapta, majd azonnal az ellenkező irányba nézett, mintha az ágy végében lógó csíptetős táblát vizsgálgatná. Kristóf felszisszent és szabad kezével azonnal a sajgó területhez kapott. – Ezt most miért kaptam? – nézett az unokatestvérére értetlenül.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Komolyan, Kristóf, az agyadra ment a meleg – közölte, mire megint felnevettem, ezalkalommal már felkészülve a fájdalomra, azonban az sokkal élesebb és mélyebbre nyúló volt, mint amire számítottam.
- Aú! – kaptam az oldalamhoz hirtelen, bár ezt a mozdulatsort is azonnal megbántam. A szoba egyszerre kezdett velem forogni.
- Bori, rendben vagy? – vizslatott Timi, és bár próbálta nem kimutatni, szemében valamelyest látszódott az aggodalom.
- Persze – erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra, miközben kissé lejjebb csúsztam az ágyban. – Megtennétek nekem egy szívességet? – kérdeztem halkan. Válaszul mindketten csak bólintottak.
- Hozzatok már nekem egy gombóc fagyit – sóhajtottam. Néhány másodpercnyi hallgatás után mindketten egyszerre nevettek fel. Valószínűleg nem effajta szívességre számítottak, de nem is értem, mit vártak.
- Nem ennél inkább valami tartalmasabbat? – mosolyodott el Kristóf, azonban válaszolni már esélyem sem volt, mert Timi zsebében megszólalt a telefonja, szóval a lány karon ragadva Kristófot a kijárat felé kezdte húzni. Kuncogva néztem utánuk, miközben megjegyeztem magamnak, hogy nagyon régóta nem mosolyogtam vagy nevettem ennyit. Kettőnk közül Flóris volt a humorbomba, ezért mindig úgy gondoltam, hogy nekem komolynak kellett lennem, ha azt akartam, hogy az emberek komolyan vegyenek és ne csak kiegészítőként tekintsenek rám. A humor Flóris személyiségjegye volt, elvenni tőle pedig nem csak teljességgel lehetetlen volt, de nem is érte meg. Azonban, a közelmúltban történek alapján, a barátságunkban rengeteg olyan dolog volt, ami nem érte meg. Az sem, hogy elviseltem a nárcisztikus, feltűnési viszketegséggel túlfűtött, elkényeztetett seggfej viselkedését, csak azért, hogy tönkre tegye az esélyeimet egy normális karrierre. Tisztában volt azzal is, hogy bármekkora lenne a sikerem, tenyérbemászó személyiségének hála ő úgyis többet érne el vele, mint én bármikor. Fenyegetve érezte magát, és gyávaságától vezérelve a leggerinctelenebb húzással a legegyszerűbb megoldáshoz nyúlt: leépíteni és elnyomni. Az utóbbi úgyis olyan jól megy neki.

Valahol a gondolataim közepe tájékán nyomhatott el az álom. Zavarodottan nyitatottam ki a szemeimet és hunyorogva néztem körbe. A szobában sötét volt, csak a folyosói lámpa fénye világított be az ajtó és a küszöb közötti keskeny nyíláson, valamint az utca halvány világossága szűrődött be az ablakot takaró reluxa rései között. Az ablakok alatti fotelekben két alak rajzolódott ki. Hunyorogva próbáltam összepontosítani, hogy jobban lássak, hátha ráismerek a sötétben szuszogókra, de sajnos azon kívül, hogy két alak, és hogy alszanak, nem jöttem rá, hogy kik voltak azok. A vaksötétben tapogatózva próbáltam megtalálni a telefonomat. Az ujjaim először egy hideg, nedves üvegtárgyat érintettek meg, feltételeztem, hogy egy pohár víz volt. Aztán egy műanyagdobozon állapodtam meg, amiről azt gyanítottam, a gyógyszereim voltak a következő reggelre. Már kezdtem volna feladni, végül egy utolsó próbálkozás gyanánt kitapogattam az éjjeliszekrény fiókgombját és óvatosan húzni kezdtem, válaszul az lassan kinyílt. Sóhajtottam egy halkat, majd ismételten belevettem magam a turkálásba, de nem kellett sokáig kutakodnom, mire a keresett tárgy a kezembe került. Elégedetten biccentve fektettem az ölembe a készüléket, majd vigyázva, hogy ne verjek fel senkit, visszatoltam a fiókot. A tenyerem mozdulatsorai következtében felvillant a készülék képernyője. Fogaimat összeszorítva, dühösen és csalódottan néztem a képernyővédőre, amin Flórissal állunk egymás mellett, ő a vállamat átkarolva vigyorog a kamerába, én pedig a profilomat mutatva felnézek rá. A fotót az egyik szaktársunk készítette, a tanévzáró darab főpróbáján. Külső elítélésre a kép testvériséget és kedvességet áraszt magából, a legtöbben talán még mutogatnának is, hogy ők is ilyen barátságot szeretnének. Viszont nekik fogalmuk sincs az igazságról. Alsó ajkamra harapva nyeltem le a feltörni készülő könnyeimet, és anélkül, hogy feloldottam volna a zárat, megvilágítottam az éjjeliszekrényemet, a nemrég kitapogatott vizespohár után kutatva. Az említett ivóalkalmatosság mellett azonban egy sárga post-it cetlire lettem figyelmes. Kíváncsiskodva vettem a kezembe a kis papírdarabot és továbbra is a telefonommal világítva olvastam le a fecnin ékeskedő kézírást.

„Kristóf megette a fagyidat.”
„Nem igaz, a Timi volt!”

Kuncogva fordítottam meg a papírkát, hogy megbizonyosodhassak a fagyitolvaj kilétéről, azonban a háború itt még nem ért véget.

„Kristóf volt az.” – állt a hátoldalon. Immáron visszafojtott nevetéssel tettem vissza a post-it-et az éjjeliszekrényre és az eredeti tervemhez visszakanyarodva megragadtam a poharat, majd a számhoz emelve azt nagyokat kortyoltam a hűs vízből. A telefonom képernyője eközben elsötétült, és a szoba felett ismételten az éjszaka vette át az uralmat. Én meg ott maradtam, száguldó gondolataimmal együtt, melyeknek legtöbbje a bosszúszomjam köré csoportosult. Igazságtételt követeltem. Olyan igazságtételt, ami az elmúlt tizenhat év minden egyes taplóságáért elégtételt kínál. Négy-öt nappal ezelőtt az életre hagytam volna ezt is, remélve, hogy majd a karma elintézi, „a fagyi visszanyal” filozófiáját követve. De elegem lett, és úgy gondoltam, itt az ideje a kezembe venni az irányítást. Egyedül nem fogom tudni véghez vinni a tervemet, ebben egészen biztos voltam. Abban a pillanatban viszont úgy voltam vele, hogy nem bízhatok senkiben, hiszen a rendelkezésemre álló emberek egyikével már öt éve nem beszéltem, a másik pedig túl szoros kapcsolatot ápol az áldozattal. Aztán persze ott volt az a tényező is, hogy egy gyilkosság nagyon alapos tervezést igényel, főleg akkor, ha nem szeretném a fiatalságom hátralévő éveit egy cellában tölteni. Ezzel az egésszel kapcsolatban csak egyvalami volt világos: várni kell. Heteket, hónapokat, de nagy valószínűséggel éveket. Gondosan, hibának nem helyet hagyva kell kiépítenem a tökéletes szociális hálót, a sziklaszilárd alibi érdekében. Ezen, mondhatni gusztustalan gondolataimból felocsúdva, szaggatottan fújtam ki a levegőt, és sziszegve vettem tudomásul, hogy a bordáimat még egy többórás szundi sem forrta össze. Unottan csúsztam lejjebb az ágyban, azonban egy óvatlan mozdulat következtébe sikerült megmozdítanom a továbbra is felkötött bal térdemet, minek következtében késszúráshoz hasonló fájdalomérzet hasított a térdembe. A pulzusom az egekbe ugrott, a szemeim könnyekkel, az elmém pedig cifrábbnál cifrább káromkodásokkal teltek meg. Az álkapcsomat összeszorítva küzdöttem a torkomból feltörni készülő hangokkal. A fájdalomérzet pillanatokon belül csillapodott, helyét tompa, lüktető nyomás vette át, átvéve az irányítást minden egyes porcikám felett.
- Menj a fenébe, Kiss Flórián – átkoztam halkan, miközben fejemet kétségbeesetten nyomtam a párnák közé, remélve, hogy átfurakodva az ágyneműn és a matracon, egy másik, alternatív univerzumba léphetek át, amelyikben én nem vagyok nyomorék, Kiss Flórián pedig hallott.

3.

- Elárulnád, miért? – csupán ennyit szerettem volna tudni, de Flóris csak ült, mozdulatlanul, és bámult maga elé. A nappaliban nyoma sem volt az előző esti randalírozásnak, patyolat tisztán ragyogott minden. – Miért? – Flórián továbbra is reakció nélkül hagyta kérdésemet, csak meredt előre, és ült egyhelyben, fapofával, mintha márványból faragták volna. Még az egyébként állandóan árulkodó, kék szemei sem fedtek fel semmit arról, hogy valójában mi járhat a fejében. Meg kell hagyni, megvan a maga színészi tehetsége, de egy ilyen pókerarcot még ő sem tud kifacsarni magából. A fotel karfájára támaszkodva felsegítettem magam, majd tettem egy lépést felé, de valamiért minden egyes lépéssel távolabb kerültem tőle, és minél szaporábban szedtem a lábaim, annál gyorsabban távolodott tőlem. Látásom csőszerűvé torzult, ahogy a látkép halványulni kezdett. – Miért, Flórián? Miért? – ismételgettem, egészen addig, amíg a világ tompa sötétségbe nem borult.

Szemhéjaim némileg áteresztették az ablakon át beszűrődő napfény világosságát. Pilláimat résznyire elemeltem arcomtól, és egy nagyot szusszantva pillantottam körbe. A kórterem összetéveszthetetlen klórszaga szúrta az orromat, a tőlem jobbra elhelyezett EKG pedig egyenletesen pittyegett, minden egyes jelzésével tudatva a világgal, hogy a Sándor Boris szíve igenis dobog. Megkönnyebbülten lazítottam el testemet, ami ennek hatására csak még mélyebben süppedt a matracba. Ezek szerint nem haltam meg. Kinek örömére, kinek bánatára. Őszintén szólva, bárki, aki elhiszi, hogy ennyire egyszerűen megszabadul tőlem, az bolond.
- Na jól van, Csipkerózsika, most már elég lesz. Láttam, hogy kinyílt a szemed, szedd össze magad – szólalt meg mellőlem valaki. Még mindig csukott szemmel húztam össze a szemöldökeimet. A hangja rendkívül ismerősnek tűnt, ezer százalék, hogy hallottam már valahol, de egyszerűen nem tudtam archoz kötni. Néhány másodpercig hagytam, hogy a kíváncsiságom és a „hagyjálmár” hozzáállásom megvívja párbaját az agyamban, de végül az előbbi győzött. Felnéztem, de csak a bal szememmel, mert annyira azért nem érdekeltek a dolgok. Tetőtől talpig tüzetesen végigmértem a mellettem ácsorgó lányt, de a memóriám ismételten cserben hagyott. Fekete, szűk szabású farmernadrágot viselt, egy pár bordó Dr Martens-szel párosítva, valamint egy régies hatást keltő, piszkosfehér pólót, amin valamiféle grafika virított. Fekete haja oldalt rövidre volt nyírva, míg a tetején kicsit hosszabbra hagyta meg a fodrász, jobb orrcimpájában egy ezüst karika csillogott, fülében apró, fekete fültágítók fityegtek. Ennek az inkább férfias megjelenésnek tökéletes kiegyenlítéseként szemét szintén fekete tussal húzta ki, talán volt rajta egy kis szempillaspirál is, de más sminket egészen biztosan nem viselt. Kezeivel a hideg, fém ágykeretet markolta, jobb kézfejének középső ujján és bal kézfejének hüvelykujján egy-egy vastag, vésett mintás ezüstgyűrű koccant a csőnek, minden egyes apró mozdulatára.  Kinézete leginkább egy tomboy-ra emlékeztetett, és bármilyen emlékezetesnek is hatott így mellettem állva, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy kit tisztelhetek meg személyében.
- Te meg ki vagy? – szaladt ki a számon, kimondva pedig sokkal bunkóbban hangzott, mint ahogy én azt a fejemben megálmodtam.
- Ennyire nem üthetted be a fejed – fújtatott egyet, miközben megrázta a fejét.
- Mersz fogadni? Repültem vagy kétszáz lépcsőfokot tegnap este. Mondjuk, nem vagyok benne egészen biztos, hogy annyi volt – gondolkodtam hangosan.
- Pedig volt lehetőséged megszámolni – közölte, majd néhány másodpercnyi hallgatás után egyszerre nevettünk fel. Azonnal éles fájdalom nyílalt a jobb oldalamba, így felszisszentem. Igazán csak akkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Tűnődve néztem a mellettem még mindig folyamatosan pittyegő elektrokardiográfia gépre, majd észrevettem, hogy a bal lábam fel volt kötve, a térdem kötése alól pedig apró, valószínűleg orvosi fém csövek állnak ki, a létező összes irányba. Az egész kegyetlenül zavarosnak tűnt. Tekintetem ismételten a lányra emeltem, aki addigra megunta az ácsorgást és leült az ablak alatti fotelek egyikébe. Könyökeit az ülőalkalmatosság karfáin pihentette, ujjait pedig összefonta maga előtt. Érdeklődve vizslatott, és nem tudtam nem észrevenni azt a cseppnyi kis csalódottságot szemeiben, amit valószínűleg az okozott, hogy nem ismertem fel. Érdeklődésem a pólójára vándorolt, pontosabban az anyagon nyújtózkodó Green Day logóra. Aztán beugrott. Szemeim elkerekedtek, szemöldökeimet összehúzva ismét arcát néztem.
- Timi? – szemeit lehunyva bólintott.
- Na végre. Ideje volt – röhögött fel hitetlenkedve. – Már azt hittem, úgy kell a szádba rágnom.
Lendvai Timit a hatosztályos gimiben ismertük meg. Aranyos lány volt, sosem bunkózott senkivel, amolyan „szomszéd lány” karakter volt, akiben közelebbről megvizsgálva megtaláltad az egyéniséget és a különlegességet, de összeségében nézve könnyen elveszett a tömegben. Két évig osztálytársak is voltunk, egészen addig, amíg Flórissal egyetemben át nem jelentkeztem az iskola irodalom, dráma és média tagozatára, így váltunk osztálytársakból évfolyamtársakká. A kilencedik osztályt megelőző nyáron Timit és Flóriánt is elérte az az idétlen tiniszerelem, amin egyszer mindenki átesik. Timit azonban ez az érdeklődés sokkal mélyebben érintette, mint Flórist. Kilencedik osztálytól egészen tizenegyedikig alakítottak egy párt, aztán Flóris szavaira hivatkozva a kapcsolat kiégettsége miatt szakítottak. Legalábbis ez volt a többségében elfogadott magyarázat, ami nem is kicsit állt messze a valóságtól. A teljes igazság az volt, hogy az első év rózsaszín felhős és vattacukros boldogságát követően Flórián beleunt a kapcsolatba, Timi pedig csak azért volt, hogy legyen. Flórián, ahol tudta csalta őt fűvel-fával, mindenfajta érzelem nélkül. Ez egészen addig tartott, amíg tizenegyedikben az osztályunk kötelező jelleggel segédkezett a közvetlenül a karácsonyi szünet előtt megtartott szalagavatón a helyi színházban, Timi pedig merő véletlenségből benyitott az egyik takarítószertárba, ahol rajtakapta Flórist az egyik kilencedikessel smárolni. Habár a történtek futótűzként terjedtek az iskolában, a karácsonyi szünet következtében és tanúk hiányában Flóris szavai felülírtak minden találgatást. A téli szünetről visszaérve Timire alig lehetett ráismerni. Az szivárvány minden színében pompázó ruhatárát felváltottak a fekete, szürke vagy fehér színű darabok, bandás pólók formájában pedig előszeretettel adott hangot a zenei ízlésének, amit leginkább az emó, a pop-punk, punk-rock, az indie és az alternatív rock stílusok jellemeztek. Nem igazán beszélt ezután már senkivel. A kezdetben mondhatni cserfes, aranyos lányból egy szótlan, komor és első látszatra bunkónak tűnő személy lett. Az elején a legtöbben „emós Timi”-ként emlegették, azonban a csúfolódás viszonylag hamar alábbhagyott, befordultsága miatt pedig tizenkettedik év végére a legtöbben el is felejtették, hogy létezett. Érettségi után talán egyszer hallottam felőle, amikor a közösségin bejelentette, hogy biszexuális, de a családja és a barátai is rendkívül támogatóak voltak ezzel kapcsolatban, szóval összességében nem kavart nagy port. Azonban ez még mindig nem szolgált magyarázatként arra, hogy öt év elteltével mégis mi a búbánatot keres a kórtermemben, méghozzá pontosan azután, hogy ilyen rondán összetörtem magam.
- De mégis mit keresel itt? – értetlenkedtem.
- Ez hosszú lesz – dőlt hátra a fotelében, majd hozzátette – és minden létező neuronra szükséged lesz az agyadban, hogy ne próbálj meg valahogy kirontani innen és leütni Flóriánt, bármennyire támogatom az ötletet – azzal mesélni kezdett. – Először is, a baleseted két napja történt. A diplomaosztó pénteken volt, ma pedig hétfő van. Másodszor, és talán ez a durvább dolog, Flóris mindenkinek azt fújja, hogy aznap éjjel nagyon berúgtál, szóval levitt a levegőre, mert el akart kísérni egy kijózanító sétára, aztán a bejárathoz érve rájött, hogy fent felejtette a kulcsait, így visszament érte. Mire visszaért, állítása szerint te már nem voltál sehol. Szombat reggel egy futó talált rád a Várkert bazár lépcsőinek aljában, aki mentőt és rendőröket hívott. Ezzel a sztorival nem vitatkozik senki sem, mert egyrészt Flórisról beszélünk, másrészt rajta kívül a buli összes vendége legalább ugyanolyan, vagy még rosszabb állapotban volt, mint te. Az állítólagos eltűnésed után pedig Flórián azonnal felhívta a szüleidet, ahogy a rendőröket is – magyarázta. Állkapcsom összeszorult, alsó és felső fogsoraimat egymásnak feszítettem, oly mértékben, hogy az arcom két oldalán tompa fájdalmat kezdtem érezni. Flóris rettenetesen csúnyán elárult péntek este, és az a helyzet, hogy ezzel már vitatkozni sem tudok. A vérképem nagy valószínűséggel kimutatta az elfogyasztott mennyiségű alkoholt, és ha előrukkolnék egy olyan történettel, hogy az esésem nem baleset volt, azt elég könnyen írják majd annak a számlájára, hogy a baleset történésekor nem voltam beszámítható állapotban, tanúk hiányában pedig nem indítható eljárás.
- Ez még mindig nem tisztázza, hogy miért vagy itt – ráztam a fejem értetlenül, miközben gondolatban már azon agyaltam, hogy fogom leszedni Flóris fejét, amikor hazaérek.
- Apukád felhívta a szüleimet, hátha mi hallottunk valamit, de értelemszerűen fogalmunk sem volt arról hol lehetsz. Amikor végül megtaláltak, megkérdezték, hogy figyelnénk-e Döncire, mert nagy valószínűséggel az egész hétvégét itt töltik majd a kórházban, veled. Itt is voltak, egészen tegnap estig. Akkor ajánlottam fel nekik, hogy itt maradok és írok, ha van valami. Amikor felébredtél, küldtem egy SMS-t anyukádnak, és apukádnak is de még egyikőjük sem válaszolt, szóval feltételezem, hogy a tárgyalóteremben vannak – egészen eddig fogalmam sem volt róla, hogy a szüleim még a középiskola elhagyása után is ilyen jó kapcsolatot ápolnak Timivel és a szüleivel, amiért egy kicsit szégyelltem is magam, azonban anyu, apu és én teljesen más körökben mozgunk. A szüleim családjogászokból lett válóperes ügyvédek, míg engem értelemszerűen a szórakoztatóipari karrierek, az irodalom, a dráma és a színházi világ vonzott. Az elején sokat vitatkoztunk emiatt, de ahogy felnőttem, megtanultunk együtt élni a dologgal. Nem mondom, hogy kifejezetten büszkék a választott hivatásomra, sokszor próbáltak meg lebeszélni róla, de egy idő után megunták a rengeteg sikertelen kísérletet, ami elég ironikus, a foglalkozásukat tekintve. Szótlanul meredtem magam elé, fejemben cikáztak a gondolatok, attól kezdődően, hogy Flórián mégis mit képzel vagy hogy miért nem láttam én ezt előre, egészen odáig, hogy meghazudtoltak, még a saját szüleim előtt is. A csalódottságnak ott és akkor már nem volt helye, elmémre vérforraló düh telepedett. Flóris sok mindennel felzaklatott már, de még sosem voltam ennyire mérges. A java pedig csak ekkor jött. Az ajtón egy fehér köpenyt viselő, magas, vékony testalkatú férfi lépett be, a nyaka körül lógó sztetoszkóp pedig arra engedett következtetni, hogy a kezelőorvosom volt. Timi hezitálás nélkül tápászkodott fel a fotelből, és egy üdvözlő biccentést intézve a doktor felé egyszerűen kisétált, maga mögött behúzva az ajtót. Az előttem tornyosuló alak kopaszodó fejbúbján megcsillant a lámpa fénye, és megint abban az ismerős helyzetben találtam magam, hogy egy középkorú manus feje fényesebben csillogott, mint a jövőm. Ezalkalommal azonban okom is volt rá.
- Sándor kisasszony – köszöntött egy kedves mosoly kíséretében. – Ezek szerint ébren van.
- Minden jel erre mutat – biccentettem. A férfi ignorálta megjegyzésemet, majd azonnal a tárgyra tért.
- Elég csúnyán sikerült összetörnie magát. Mégis mi történt? – érdeklődött, majd a mellzsebébe nyúlva előhalászott egy tollat és az EKG mellé lépve a kezében tartott mappába kezdett jegyzetelni.
- Görbe volt a péntek este – csak ennyit tettem hozzá. – Esetleg megtudhatnám, mi bajom? – tettem fel a kérdést, kertelés nélkül.
- A jobb oldalon két helyen eltörtek, a bal oldalon pedig három helyen megzúzódtak a bordái. Enyhe agyrázkódása is van a kisasszonynak – sorolta, majd egy pillanatra elhallgatott.
- Khm – krákogtam és értetlenkedve artikuláltam mindkét kezemmel a felkötött lábam, pontosabban a szétkalapált térdem felé mutatva. Az orvos gondterhelten sóhajtott.
- A szülei szerint, az Ön végzettsége és a választott pályája a színművészet. Azt is mondták, hogy nagyon tehetségesnek tetszik lenni. Éppen ezért esik most nehezemre ezt közölni a kisasszonnyal – kezdte a magyarázkodás.
- Bökje már ki – sziszegtem összeszorított fogaim között.
- Tizenhat darabra sikerült törnie a térdkalácsát, a szalagjai nagy többsége megrepedt, egyet pedig el is szakított – nyitotta ki az imént már említett mappát, majd felém nyújtott néhány röntgenképet. Felemeltem a lapokat és a fény felé tartva őket, a kezdetben fekete diaszerűségből azonnal kirajzolódott a térdem körvonala, a sérüléseimmel együtt.
- Valamit csak lehet tenni – gondolkodtam hangosan.
- A helyzet az, Sándor kisasszony, habár nagyon szerencsés volt az esés, hiszen ez a baleset akár fatális is lehetett volna, még a rendszeres fizikoterápia és gyógytorna után is nagyon nehéz a teljes felépülés esélye – sütötte le a szemeit. Mintha nem jól hallottam volna, amit mondott, idegesen vizslattam a doktor verejtékgyöngyökkel övezett arcát.
- Tessék? – nyújtottam előre a nyakamat, majd még mindig hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Attól tartok, Sándor kisasszony – köszörülte meg a doki a torkát – hogy egyelőre búcsút kell intenie a színpadnak – közölte, az eddig a magasban tartott kezeim pedig esetlenül hulltak vissza az ölembe. A mellettem lévő EKG egyre szaporábban csipogott, melynek zaját elnyomta a fülemben dobogó szívem. Állkapcsom megfeszült, szemeimet szúrták az éppen feltörni készülő könnyeim, melyeket igyekeztem minél szaporábban nyelni. A doki eközben átvette tőlem a röntgenfelvételeket, majd egy együttérző tekintet és egy biccentés kíséretében távozott. Flóris indíttatásai ekkor már sokkal világosabbá váltak. Meg akart bizonyosodni, hogy elég nagyot esek ahhoz, hogy maradandó sérülést szenvedjek, ezzel ellehetetlenítve a karrieremet. Egészen eddig még abban sem voltam biztos, hogy képzelődtem-e tegnap este vagy sem. Túl sokszor kérdőjeleztem meg az intuíciómat életem során, de ez az ügy valamiért nem hagyott nyugodni. Bosszút akartam, hogy fizessen meg érte. Mindenért, amit az elmúlt tizenhat év alatt művelt, nem csak velem, de bárki mással. A térdeimből kiálló acéldarabokra pillantva eszembe jutott minden elfecsérelt pillanat, amit azzal az áruló köcsöggel töltöttem, csak feljebb és feljebb nyomva magamban azt a bizonyos pumpát. A fejem majd felrobbant a nyomástól, az elmém száguldozott mindenfelé, majd egy – a köz számára nagy valószínűséggel kegyetlen – ötletnél megállt és nem volt hajlandó továbblépni. Az elején még saját magamat és megijesztettem, amiért ilyesmi eszembe jutott, de elég volt néhány másodperc, hogy megbékélhessek a gondolattal. Összeállt a tökéletes igazságszolgáltatás. Megölni Kiss Flóriánt.

2.

Budai lakásunk erkélyén ácsorogva pásztáztam a koromsötét éjszakának reményt adó közvilágítás fényeit, miközben odabentről tompán kiszűrődött az ünneplő tömeg sikoltozása. Egy hatalmas csattanás, valószínűleg egy tányér vagy pohár halálsikolya.
- Hoppá! – kiáltotta az alkoholmámorban úszó vendégsereg, tökéletes összhangban, és ennyivel el is intézték az egészet. A zene egyenletes ritmusa rázta az ablakot, a felső szomszéd pedig sokadszorra ütögette a seprűnyelet a padlónak, teljesen eredménytelenül, hiszen a mindent túlharsogó zaj elnyelte az ő esetlen próbálkozásait is. Kezemben egy meggyes radlert szorongattam tanácstalanul, majd az alkarjaimat a korlátnak támasztva előregörnyedtem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a közvetlenül a tömbház bejárata előtt nyújtózkodó villanyoszlop égője éppen kiégni készült, és ütemre pislákolt. Szemeimet szorosan lehunyva tanakodtam.

A diplomaosztó után az épület bejáratától kissé balra ácsorogtam és vártam. Amikor a ceremónia végeztével mindenki egyszerre indult meg, hogy elhagyja az izzadságtól és a levegő pállottságától fullasztóvá vált auditóriumot, esélyét sem láttam annak, hogy Flóriánnal megtaláljuk egymást a tömegben, így elsők között kilépve a teremből, sietősen a kijárat felé igyekeztem, gondolván, majd valahol megvárom. Az oklevelemre tévedt a tekintetem és szemem elidőzött a borítón. Az átvétel óta akkor először nyitottam szét, és engedtem egy büszke mosolyszerűséget átsuhanni az arcomon. Mindez azonban csak egy röpke másodpercig tartott. Gondolataimból egy éles torokköszörülés zökkentett ki. Érdeklődve pillantottam fel, azonnal összecsapva a kezemben tartott keménykötésű mappát. Egy, nálam egy fejjel alacsony, zömök, borzos szemöldökű, bajuszos férfi állt előttem. Érdeklődve vizslattam, majd jobb szemöldökömet értetlenül az égnek emeltem.
- Segíthetek valamiben? – törtem meg a csendet, mivel nem láttam értelmét annak, hogy tovább álljunk egymással szemben és csak bámuljunk a másikra.
- Sándor Borbála, ha nem tévedek? – kérdezte a férfi megbizonyosodásképp.
- Igen – biccentettem. – De mégis mi ez az egész?
- Kováts Imre vagyok, színházigazgató. Társulatunk a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik kortárs darabjába keres új munkatársakat. Kérem, fontolja meg – nyújtott felém egy apró, piszkos fehér színű, téglalap alakú papírdarabot. Érdeklődve fogadtam el a kínált keménypapírt, majd átfordítva azt az írott oldalára megbizonyosodtam sejtésemről. Egy névjegykártya volt. Kováts Imre, színházigazgató, ízlésesen, ts-sel. Mire felnéztem, a férfinek már híre-hamva nem volt, se balra, se jobbra. Pedig kétszer is megnéztem, biztos, ami biztos alapon.
- Mid van Boris? – szólalt meg egy ismerős hang, közvetlenül a jobb vállam felett. Reflexszerűen zártam össze az ujjaimat, tenyeremben kissé meggyűrve a papírkát, mintha valami szupertitkos kormányrendeletbe lettem volna beavatva néhány másodperccel azelőtt.
- Semmim – vágtam rá kapásból, és megerősítésként még a fejemet is megráztam. Mások önzőségnek neveznék. Én úgy hívom, hogy „Kiss Flóris árnyékának mellékhatásai”. Hosszú, szőkésbarna fürtjeim ide-oda himbálóztak, egyszer-kétszer az arcomhoz csapódva. Flóris összehúzott szemmel méregett. Nem hitt nekem. Naponta megvívom ezt a vitát a lelkiismeretemmel, de mint mindig, most is győzött. Lesütött szemekkel sóhajtottam egy hatalmasat, majd előhúzva a hátam mögé rejtett öklömet, szétnyitottam a tenyerem és felé nyújtottam, tudva, hogy amint Flóris hall erről a lehetőségről, egészen biztos lehetek benne, hogy ő is lecsap rá. Ha pedig beválogatnak, az a színjátékom és a tehetségem miatt legyen, ne pedig azért, mert szándékosan limitáltam a jelentkezők számát.
- Nem értem – tolta napszemüvegét a feje tetejére és összehúzott szemekkel erősen a kezében tartott névjegykártyára összpontosított. Szinte hallottam, ahogy csikorognak a csekély számú fogaskerekek koponyája mélyében, valahol a nárcisszismus és gőg felhőjének takarásában.
- Egy színháztársulat hívta fel a figyelmemet, hogy van lehetőség egy pályázatra – magyaráztam szűkszavúan, a Szegedi Szabadtéri Játékokat és az elérhető pozíciók számát még csak meg sem említve.
- Arról nem mondtak semmit, hogy mennyi embert keresnek? – nézett rám érdeklődő tekintettel, de a tizenhat év ismeretség következtében már úgy átláttam rajta, mint nagytakarítás után a frissen megpucolt ablakon. Puhatolózott, hogy felmérhesse a saját esélyeit.
- Nem – füllentettem. Flóris alig láthatóan megeresztett egy megkönnyebbült sóhajt, majd vigyorogva átkarolta a vállamat és az úttest túloldalán parkoló Vespa felé irányított.
- Csodás! – felelte, majd szabadon maradt kezével visszacsúsztatta a fején pihenő napszemüveget az orrnyergére, és szórakozottan hozzátette. – Csak találunk neked is valamit. Persze, ha indulsz. Indulsz? – pillantott le rám, jobb karját még mindig a vállaimon pihentetve.
- Nem tudom – feleltem halkan, mert abban a pillanatban már tényleg nem voltam biztos benne, hogy vajon kell-e ez nekem. Már akkor magam előtt láttam, ahogy Flóris önként jelentkezve elsőként besétál, a többi jelentkezőt meg tíz perc elteltével elküldik, azzal az indokkal, hogy a pozíciót már betöltötték.

Flóris elengedte a vállamat, majd a Vespa másik oldalára sétálva felnyitotta az ülés alatt elhelyezkedő, ekkor már feneketlennek tűnő tartót, belenyúlt, majd előrángatott egy bukósisakot és felém nyújtotta.
- Na, gyere, csináljunk idióta kalapdobálós diplomafotókat a Városligetben – invitált. Hitetlenkedve felnevettem és elfogadtam a felém tartott bukósisakot, a kalapomat pedig a borítéktáskámmal és az oklevelemmel egyetemben elhelyeztem az ülés alatti tárolóba. Megvártam, amíg Flóris kényelmesen elhelyezkedett, majd felém nyújtott karját elfogadva felmásztam a járműre, majd alaposan magam alá tűrtem a talárom és a ruhám alját is, nehogy merő véletlenségből megvillantsam az alsó testtájaimat fél Pestnek, abban az esetben, ha a menetszél belekap az anyagba. A motor felbúgott, egy pillanatra pedig a körülöttünk lévő összes szempár ránk szegeződött. Voltak, akiknek ez tényleg csak egy pillanatig tartott, mások azonban csodálva, vagy épp irigykedve néztek párosunkra. Ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy csodálva, már szinte epekedve néztek Flórisra, rám pedig irigykedve. Szorosan átkaroltam a derekát, ő pedig még egyszer gyorsan hátrapillantott.
- Meg vagy, Bori? – próbálta túlkiabálni a robogó lármáját. Meg sem próbálva szóban válaszolni, csupán csak bólintottam. – Le ne ess, nincs kedvem a Kodály köröndön futkosni utánad – azzal a gázra taposott.
Az egyirányú utcák között lavírozva végül az Andrássy úton kötöttünk ki, ami - a melegre, és a város kihaltságára való tekintettel egyáltalán nem meglepő módon - közel sem volt annyira forgalmas, mintha ugyanez a jelenet felhős, meg nagyjából tíz fokkal hűvösebb időben játszódott volna le. Nem mindennapi látványt festhettünk a sugárúton, ezt pedig az is bizonyítja, hogy legtöbb autós a talárjaink láttán egy-egy harsány dudaszót hallatott, gratuláció és ünneplés gyanánt.

A Városligetben elszórakoztunk néhány órát, az elmaradhatatlan kalapdobálós képek mellett sikerült normális fotókat is készítenünk egymásról és egymással, a meglepetés kedvéért pedig Flóris sem viselkedett teljesen úgy, mint egy imbecillis tökfej. A helyszínválasztás pedig nem volt kérdés. Személy szerint, én szívesebben maradtam volna az épület előtt, elvvégre ott töltöttük az elmúlt öt évünk nagy részét. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy mindenki, akinek ma volt a diplomaosztója, ott készített fényképet, Flóris pedig nem akarta, hogy az ő fotója is elvesszen a többi, szinte kötelezően egyforma kép egyvelegében a közösségiken. Flórián nem is lenne Flórián, ha nem venné körül mindenhol felhajtás.

Az idő már koraestébe hajlott, mire visszaértünk Budára. A dombos utcákon a Vespa nyögve küzdött a szintkülönbséggel. A Logodi utcai tömbházunk elé érve végül Flóris lelassított és a járda szélén parkolta le a járművet. A már jól ismert tárolót felnyitva magamhoz vettem a dolgaimat, a kaputelefonhoz lépve bepötyögtem a kódunkat, mire a zár hangos berregéssel feloldott. A nagy faajtót kitárva bevártam Flórist, majd együtt vágtunk át az épület kellemesen hűvös előterén, és egyenesen a lift felé vettük az irányt. Nincs az az Isten, hogy magassarkúban másszak meg négy emeletnyi lépcsőt. Már a liftben előhalásztam a kulcsaimat a borítéktáskámból, hogy ne az ajtó előtt kelljen vesződni vele, majd a lakás elé érve játszi könnyedséggel oldottam fel a zárat. Flóris a telefonját nyomkodva, néhány méterrel lemaradva követett. Az előszobába érve rögtön lerúgtam a cipőmet, majd az addigra már izzadságtól ragadó ruhámtól való szabadulás reményében egyenesen a szobámba. Az szaktársainkkal előre megbeszélt tervek alapján az ünneplést egy házibuli koronázza meg, itt, nálunk. Ünneplő öltözetemet egy egyszerű, szatén hatású spagettipántos felsőre és farmershortra cseréltem, majd a talárt és a kalapot egy vállfára akasztva visszatettem a szekrényembe, a ruhát pedig egy hanyag mozdulattal a szoba sarkában elhelyezett szennyestartóba hajítottam. Az öltözőszekrényemnél helyet foglalva éppen, hogy sikerült felfrissítenem a melegben lemosódott sminkemet, az első vendégek már rá is feküdtek a kapucsengőre. A nyitott szobaajtóban megállva éppen a nyakláncom kapcsával bíbelődtem, amikor Flóris a kaputelefonhoz lépve lenyomott egy gombot, majd beleszólt.
- Szerelmem a színpad, munkám a játék. Mi vagyok? – tette fel a találóskérdést a kapuban várakozóknak, ezzel elkerülve, hogy illetéktelenek benyomuljanak a privátnak szánt házibulinkba. Ez ugyancsak az én ötletem volt, de szokás szerint Flóris aratta le érte a babérokat. A mai világban nem arról szólnak a dolgok, hogy kié az ötlet, hanem arról, hogy ki kiáltja azt hangosabban.
- Szegény, mint a templom egere, bazdmeg – jött a válasz, a szakma alulfizetettségére utalva, mire akarva-akaratlanul is felröhögtem. A kaputelefon másik oldalán elhelyezkedő csoportból valaki a háttérben egyszerűen benyögte, hogy „hülye”, majd valaki más vette át a szót.
- Színműves. De engedj már fel, te idióta, mert ide fogok hugyozni a kapualjba – szólt az illető, a hangot pedig álmomban is felismertem volna. Tekintetem Flórisra emeltem, aki sejtelmes vigyorra húzta a száját, miközben kinyitotta a lent várakozók számára a kaput. Azonnal felismertem az egyik legklasszikusabb húzását, amivel vicceskedve próbál kitolni velem azáltal, hogy meghívja Kristófot is. Pásztor Kristóf gólyakorunk óta a baráti társaságunk oszlopos tagja, és körülbelül azóta áhítozom érte én is, meg rajtam kívül a szak összes többi egyéne, aki a férfiakhoz vonzódik. A Kristóffal kapcsolatban ápolt gyengéd érzelmeimről a mai napig csak Flóris tud. Talán a másodévünkben történt, hogy egy félresikerült buli után, miközben mindketten részegen tántorogtunk hazafelé a csípős hajnali levegőn, megjegyeztem, hogy a Kristóftól kölcsön kapott pulcsinak mennyire jó „Kristóf illata” van. Csupán néhány nappal később jöttem rá, hogy Flóris nem lehetett annyira részeg, mint én, hiszen én nem is emlékeztem erre a szóváltásra, ő pedig világosan fel tudta idézni azt. Három év elteltével még mindig cipzár volt a száján a dologgal kapcsolatban, azonban ez bármikor, bármilyen körülmények között megváltozhat, hiszen Kiss Flóriánról beszélünk. Másodpercekkel később már nyílt is a lakás ajtaja, Kristóf pedig mindent és mindenkit félrelökve sietősen a folyosó másik végén nyújtózkodó ajtó felé vette az irányt.
- Szia Bori! Szép a nyaklánc – vetette oda kutyafuttában, egy biccentés kíséretében, és meg sem várva a válaszom, szinte azonnal eltűnt a fürdőszobaajtó mögött.

Lakásunkba lassan érkeztek meg a vendégek, este nyolc körül már teljes volt a létszám. Nem volt megosztottság vagy klikkesedés, mindenki vegyült. A vendégek is, meg az italok is a gyomrokban. Flóris vette át az irányítást, és hogy még feljebb tolja a hangulatot, az „Én még sosem” nevezetű ivósjátékot javasolta, a tömeg pedig – nem meglepő módon – egyetértett vele. Ha valaki nem ismeré ezt a játékot, a szabályok egyszerűek. Minden résztvevő mond egy állítást. Akinek pedig volt tapasztalata az említett állítással kapcsolatban, iszik. Ha senkinek sem volt tapasztalata vele, akkor az iszik, aki az állítást mondta. Egymást követték a kezdetben még normális kihívások, aztán a nagyobbnál nagyobb ökörségek is. Fény derült többek között arra is, hogy ki tologatta el folyton Jani bácsi szerszámoskocsiját, hogy kik szexeltek már a szertárban, ki hányt az évzáró darab színházpremierjének afterpartyja után a négyes-hatoson, meg arra is, hogy ki cserélte ki Novák professzor üvegszemét pingponglabdára a gólyatábor alatt. Amikor újra Flórisra került a sor, az arckifejezése hirtelen eltorzult. A hosszú barátságunkra való tekintettel azonnal tudtam, mi történik. Flóris nem tudja kontrollálni az érzelmeit, ha iszik. Most is ez volt a helyzet. A délutáni jókedvét elfedte a pálinkagőz, helyét pedig átvette a düh és a féltékenység. Azonban arra mondatra, amit ezután elhagyta a száját még én sem voltam felkészülve.
- Engem még sosem keresett fel egy színházigazgató a diplomaosztó után, hogy meghívjon a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik darabjának, mellesleg teljesen publikus és bárki számára elérhető meghallgatására, amit ezután titkolni próbáltam, nehogy másnak is jusson a lehetőségből – jelentette ki, éles tekintetét pedig egyenesen rám szegezte. A nappaliban hirtelen beállt a csend, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és érdeklődve nézett körbe, arra várva, hogy ki fog inni. Ereimben meghűlt a vér, csak ültem, lesütött szemekkel, és a radlerem nyitófülét piszkáltam. Néhány másodperc elteltével kíváncsian pillantottam körbe én is, majd összeszedve minden bátorságomat a számhoz emeltem a dobozt és egy hatalmas adagot a számba vettem belőle. A korty a kínos csendben fülsiketítően hangos volt. Még néhány másodpercnyi hallgatás után szobában mindenki egyszerre sikított fel örömében, hiszen ez egy nem mindennapi lehetőségnek számított egy pályakezdő, frissdiplomás színésznövendék számára. A körülöttem helyet foglaló emberek nagyrésze örömködve a nyakamba borult, és a többiek is mind felém nyújtották a kezüket, pacsira vagy fistbumpra várva. Nem győztem fogadni a gratulációkat, és a rengeteg mosolygó arcot hanyagolva, óvatosan Flórisra pillantottam. Közömbös tekintettel meredt maga elé, azonban a kezében pihenő sörösüveg nyakára rászorított, elfehéredett ujjai elárulták, hogy nyilvánvalóan nem ezt a reakciót várta. A levegő szinte izzott körülötte, sosem láttam még ennyire frusztráltnak. Felkászálódva a kanapéról, a konyhába igyekeztem. Az ekkor már kiüresedett sörösdobozt a kukába dobtam, majd hűtő ajtaján kinyitva előszettem egy másikat. Szinte észrevétlenül vágtam át a nappalin, ahol a játék végeztével már kegyetlen hangerővel szólt valami borzalom, majd a tolóajtót elcsúsztatva kiléptem az erkélyre, és behúztam az üvegpanelt magam mögött. Üres tekintettel pásztáztam a koromsötét éjszakának reményt adó közvilágítás fényeit, miközben odabentről tompán kiszűrődött az ünneplő tömeg sikoltozása. Egy hatalmas csattanás, valószínűleg egy tányér vagy pohár halálsikolya.
- Hoppá! – kiáltotta az alkoholmámorban úszó vendégsereg, tökéletes összhangban, és ennyivel el is intézték az egészet. A zene egyenletes ritmusa rázta az ablakot, a felső szomszéd pedig sokadszorra ütögette a seprűnyelet a padlónak, teljesen eredménytelenül, hiszen a mindent túlharsogó zaj elnyelte az ő esetlen próbálkozásait is. Kezemben a már említett meggyes radlert szorongattam tanácstalanul, majd az alkarjaimat a korlátnak támasztva előregörnyedtem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a közvetlenül a tömbház bejárata előtt nyújtózkodó villanyoszlop égője éppen kiégni készült, és ütemre pislákolt. Szemeimet szorosan lehunyva tanakodtam. Mert ha a tömeg józan lett volna, ez a szituáció teljesen más következményeket vont volna maga után. Közutálat tárgya lettem volna, akit mindenki irigynek és önzőnek tart, és már a karrierem legelején cseszhettem volna az egészet, mert felégett volna minden olyan híd mögöttem, ami később jó munkakapcsolatokat jelenthet. Azon a néhány kör pálinkán múlt az egész, ami kezdetben hihetetlennek tűnhet, de abban a pillanatban nagyon is valós volt. A tolóajtó ismételten kinyílt, majd újra becsukódott. Felegyenesedtem, majd a dobozt a számhoz emelve idegesen belekortyoltam jópárszor, mielőtt megfordultam volna. Flóris valamennyire megenyhült tekintetével találtam szembe magam. Az alig tíz perccel azelőtti kirohanásának köszönhetően kellően összezavarodva vizslattam, és vártam. Nem tudom mire, csak vártam.
- Sétálj velem egyet – kérte, én pedig a lelkiismeretem által vezérelve egyetértően bólintottam. Indulás előtt gyorsan lehúztam a doboz másik felét, és az erkély, valamint a lakás bejárata közti rövidke kis szakaszon még elfogadtam két felém nyújtott rövidet is. A tömbház elé leérve egy pillanatig hezitáltunk, aztán összenézve egyetértően biccentettünk és szavak nélkül megállapodtunk a gyakran előforduló éjszakai sétáink szokásos úticéljában, a várnegyedben, majd egymásba karolva indultunk el, a kellemesen hűvös nyári éjszaka leple alatt. A késői időpontra való tekintettel, a várnegyed teljesen kihalt volt, csupán egy-egy a környéken andalgó szerelmespár estéjét vertük fel a részeg rikoltozásainkkal és röhögésünkkel. Nem igazán beszéltünk semmiről. Sem Kováts Imréről, sem a Szegedi Szabadtéri Játékokról, sem Kristófról, sem a meghallgatásról. Azt hiszem, még utoljára kapaszkodni akartunk az egyetembe, kapaszkodni egymásba, és foggal-körömmel küzdöttünk azért, hogy ezekre a röpke órákra még csak két, egymás útját terelgető idióta egyetemista maradjunk, mielőtt munkaerőpiaci versenytársakká válunk. Legalábbis, én ezt hittem. Mire észbekaptam már a Várkert bazárhoz értünk. A lépcsők tetején egy pillanatra megállva körbenéztünk és magunkba szívtuk a fénygyöngyökkel övezett látkép gyönyörét. Tekintetemet elszakítva a budapesti éjszakáról, Flóriánra pillantottam. Arcáról eltűnt a mosoly, tekintete elkomolyodott, majd felém fordult és kézfejeim az övéibe rejtete.
- Tudod, Bori, mindig tudtam, hogy ez a lesz a vége – elengedve a kezeimet tett néhány lépést hátra, majd elszakította tekintetét az enyémtől és hátat fordított. – Örültem volna neki, ha ez máshogy alakul. De tudod, hogy van ez – fordult vissza, így megint szemtől szembe kerültünk egymással. Két lépés, de talán még annyi sem választotta el tőlem. – Ember embernek lesz farkasa előbb, vagy utóbb – tette hozzá, én pedig - félig az alkoholtól, félig pedig a helyzet bizarrságától - értetlenkedve néztem a szemeibe, melyben megcsillantak a közvilágítás aranyló fényei.
- Te mégis miről beszélsz? – nyögtem ki végül, a válaszra pedig nem kellett sokat várnom.
- Egy nap talán megérted. Sajnálom, Bori – szólt ridegen, majd jobb lábát a magasba lendítette. Ekkor az agyam már csak lassítva érzékelte a történteket. Néhány tizedmásodperccel később megéreztem a mellkasomra nehezedő cipőtalpat és automatikusan kapaszkodóért nyúltam, de nem volt körülöttem semmi, ami segítségemre szorulhatott volna. Csupán az a százötven lépcsőfok, ami a hátam mögött nyúlt el hosszan. Egy pillanat, de még talán annyi sem telt el, mielőtt a testem legelőször a szerkezetbe ütközött volna, de nem állt meg ott. Lépcsőfokról lépcsőfokra, tehetetlenül gurultam, folyamatosan állva az ütődéseket, hol az oldalamon, hol a fejemen, de még olyan helyeken is, ahol nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek megütni. Életem talán legkínkeservesebb lépcsőzése viszonylag hamar a végéhez ért. Erőtlenül emeltem a kezem a fejemhez, és az abból szivárgó nedvességből ítélve ijedten konstatáltam, hogy vérzik, még hozzá elég csúnyán. Éreztem, ahogy az orromból is elered a vörös folyam, a hátam sajgott, minden levegővétel fájt, a világ is forgott és ha mindez még nem lett volna elég, a legkisebb próbálkozás hatására is éles fájdalom nyílalt a lábaimba. Mielőtt minden elsötétedett volna, a lépcső tetejére pillantottam. Flórián már rég nem volt ott.

1.

A júliusi napsütés perzselése szinte elviselhetetlenné vált a betontenger közepén. És ez a városon is meglátszott. Aki tudott, menekült, ahová csak tudott. A Balatonra vagy vidékre, nem számított. Hunyorogva meredtem magam elé, a kezdetben még üres utcát fürkészve. Az agyam valahol teljesen máshol járt. Az egyik kezemben a taláromat, a másikban pedig a borítéktáskámat és a kalapomat szorongattam. Kizárt, hogy ebben a hőségben egy másodperccel is tovább tudjam magamon ezt a modernkori kínzóeszközt, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ahogy teltek a percek, egyre több és több hallgató érkezett meg, szülőkkel vagy barátokkal együtt. Kinek mi. Nem csoportosultak az épület előtt, ami a hőségre való tekintettel nem volt meglepő. Aki kényszert érzett rá, hogy kint maradjon, az is az épület fala mellett húzódó keskeny árnyéksávban keresett menedéket. Nem vagyok benne biztos, hogy mennyi ideje várakoztam, lehetett 15 perc, lehetett fél óra, de bambulásomból egy éles hang zökkentett ki.
- Három percen belül kezdődik a ceremónia. Ha a kisasszony még ma diplomázni szeretne, akkor legyen kedves beljebb fáradni! - érdeklődve a hang forrása felé kaptam a fejem. Az épület ajtajából egy ismerős tekintett fürkészett. A dékán kopasz homlokát övező verejtékcseppeken megcsillant a napfény. Abban a pillanatban még az ő - az oktatásban töltött évektől meggyötört - homloka is fényesebbnek tűnt, mint a jövőm.
- Máris ott leszek, ígérem, csak várok valakit! Bármelyik percben megérkezik az illető! - válaszoltam. Megígérte, hogy most az egyszer pontos lesz, hiszen együtt kezdtük el, együtt is fejezzük be, de Flórián szokásához hűen késett. Idegesen pillantottam a karórámra, egyhelyben toporogva. Tekintetemet a folyamatosan kattogó másodpercmutató és az utca sarka között kapkodtam. - Gyerünk, Flóris, mi lesz már? - motyogtam türelmetlenül.
- Sándor kisasszony, tessék most már befáradni az épületbe, ha szeretné átvenni az oklevelét! - figyelmeztetett a dékán, miközben öltönynadrágja zsebéből előhúzott egy vászonzsebkendőt és letörölte homlokáról a felgyülemlett nedvességet.
- Csak még két pillanat! - vetettem oda, szinte rá sem pillantva.
- Sándor kisasszony! - mondta még egyszer, ekkor már sokkal agitáltabb hangnemben. Ugyanebben a pillanatban azonban egy pasztell limezöld színben pompázó, vadiúj Vespa tűnt fel, felverve az utca porát, csakúgy mint a fullasztóan meleg nyári délután békéjét. A motor nyögéséből ítélve, a robogó a sebességkapacitásának valahol a legfelső határa körül lehetett. A sofőrt viszont messziről megismertem. A jármű egy éles fékezéssel pontosan mellettem állt meg. A hirtelen fékezés következtében azonban a Vespa kissé előre rugaszkodott, hátsó kereke pedig néhány centiméterrel elemelkedett a földtől. Nem borult fel. Hogyan borult volna? Hiszen Kiss Flórián, a maga teljes valójában, szőke, rövidre nyírt hajával, kék szemeivel és nyúlánk, de egészségesen izmos testalkatával együtt vezette. És köztudott, hogy Kiss Flóriánnak mindig, minden sikerül. Pilótaszemüveget és királykék öltönyt viselt, színben passzoló öltönynadrággal és egy halvány világoskék inggel. Azonnal lepattant a járműről, és miután megigazította bordó nyakkendőjét és leporolta sötétbarna ünneplőcipőjét, egy könnyed mozdulattal felnyitotta az ülést, és kiemelte a saját talárját és sapkáját, az ott található tárolóból. Megkerülte a járművet, miközben egy ezer wattos mosolyt villantva felém, csupán csak ennyit mondott:
- Mire vársz, Bori?
Szemeimet forgatva, szapora, de megfontolt léptekkel indultam utána, még fél szemmel érzékelve ahogy a dékán fejét rázva, indulatos kézmozdulatokkal jelezte, hogy most már tényleg mennünk kell.
-Miért van az, hogy ha valaki késik, akkor az mindig Ön? - vigyorgott, miközben elfogadta a Flóris által felé nyújtott kézfogást, és a másodperccel ezelőtti türelmetlenségének már nyoma sem volt.
- Tudja, hogy van ez, dékán úr - viszonozta a vigyort Flóris. - Aki éjjel legény, azt nappal hagyják aludni - mondta, majd leemelte napszemüvegét és összehajtva a talár alá nyúlt, hogy az öltöny felsőzsebébe rejthesse azt.
Sietősen vágtunk végig a folyosón, ami ekkor már nem csak az ürességtől, de a lépteinktől is kongott. Mosolyogva gondoltam vissza az itt eltöltött évekre. Elhaladtunk a kisebbik balett terem, illetve az énekóráknak szentelt helység ajtaja előtt is, rám pedig azonnal rám tört a balettórák előtti fájdalmas nyújtások és az énekórákat megelőző szórakozott bemelegítések nosztalgiája. Mintha tegnap lett volna, hogy éjjel-nappal a prospektusokat meg a felvit bújva, az érettségi felé menetelve próbáltam eldönteni, melyik egyetem színészképzése lenne a legideálisabb számomra. Az idő pedig nem hazudtolva meg magát, ismételten bebizonyította, hogy képes öt évet egy szempillantás alatt elrepíteni a szemünk előtt.
A ceremóniának ideiglenesen helyet adó auditórium ajtajába érve a dékán előre tessékelt minket, figyelmeztetve, hogy körülbelül harminc másodpercünk lesz megkeresni és elfoglalni a helyünket, mielőtt bejön utánunk a terembe. Nélküle ugyanis nem kezdődik el a diplomaosztó. Tekintve, hogy ő is az egyetem tanácsának tagja.
Az ajtón belépve az egész terem egy emberként fordult felénk, majd a hallgatók nagy többsége tapsban és éljenzésben tört ki érkezésünkre. Vagyis, pontosabbam fogalmazva Flóris érkezésére, aki büszkén kihúzva magát könnyed léptekkel haladt el szaktársaink mellett és egy-egy mosolyt, intést vagy biccentést intézve a hátsóbb sorokban ülőknek végül elfoglalta a számára kijelölt helyet, az első sor jobb szélén. Az alfabetikus sorrendnek köszönhetően az én helyem a diplomázóknak kijelölt harmadik, egyben utolsó sorban volt kijelölve, a sor bal szélén, így legnagyobb szerencsémre senkin sem kellett átmásznom. Mert ugye a Bori nem Flóris, neki nem hogy álló fogadás, de még egy árva köszönés sem jut. Ez van, ha Kiss Flórián legjobb barátja vagy, az évek alatt már megszoktam.
Mondhatná bárki, hogy ő a helyemben már úgy ott hagyta volna Flórist, mint annak a rendje, aztán kezdjen magával, amit akar. Csak azzal nincs senki sem tisztában, hogy egyszerűen levakarhatatlan, na meg, a legtöbb esetben nem is akarják magukról levakarni az emberek. Hiszen a Flóris helyes, a Flóris okos, a Flóris vicces, a Flóris udvarias. A Flóris viszont akarva-akaratlanul egy seggfej, csak erre még senki sem döbbent rá. Istenigazából, a közel tizenhat év alatt, amióta ismerem, még nekem sem sikerült kiderítenem, hogy miért érzek így, pedig többször is átrágtam a gondolataimat, töviről-hegyire. A legelején betudtam egészséges versenyszellemnek és féltékenységnek, amivel aztán sokáig küszködtem, mert sosem voltam irigy vagy kárörvendő, és nem is akartam az lenni. A hosszú, önismeretre központosított éveim után végül csak akkor lett egy olyan sejtésem, hogy megeshet; a Flóris ezt direkt csinálja, amikor a dékán néhány héttel ezelőtt szóbahozta a diplomaosztó búcsúszövegét. Pontosabban azt, hogy ki fogja megírni és elmondani a búcsúztatót. És mielőtt a dékán befejezhette volna, hogy a hagyományok értelmében az – esetünkben egyetlen – summa cum laude minősítéssel rendelkező hallgatóra, tehát rám hárul ez a megtiszteltetés, de nem csak a dékán, hanem bárki más mondhatott volna bármit, Flóris egyszerűen fogta, és magára rakta a feladatot. Szimplán csak felpattant és „ez akkor valószínűleg én leszek” hozzáállással már neki is állt ötleteket gyűjtögetni a nyitó idézethez. Magabiztosságának és bájos természetének hála pedig a dékán még el is felejtette, hogy mit is szeretett volna eredetileg mondani. Ellentmondani neki, a mérhetetlen protekciójának és presztízsének hála, felért a halálos ítélettel. Ha azt szeretnéd, hogy a szociális életed átvészelje valahogy a Flóriánt társaságában töltött időt, akkor csendben maradsz. Mert ahol Flóris van, ott Nap nincs, tehát nemes egyszerűséggel körülötte forog a Föld. Ő pedig ezt pontosan tudja.
Kinyitottam az ölemben fekvő borítéktáskámat, és még utoljára leellenőriztem, hogy lenémítottam-e a telefonomat, majd visszacsúsztatva azt az irataim közé és óvatosan összepattintottam rajta a patentot. Másodpercekkel később pedig nyílt az ajtó, ahol a kari tanács egyik tagja jelent meg, majd megszólalt.
- A Színház és Filmművészeti Egyetem szenátusa, és a Színművészeti Intézet tanácsa bevonul, kérem szíveskedjenek felállni – szólt harsányan. Kérését követően a legtöbben felkászálódtak a székükről, csupán a nehezen mozgó vendégek maradtak ülve, akik közül a legtöbben idősek voltak, érthető indokból. A teremben elhelyezett hangszórókból trombitaszó csendült fel, a tanács tagjai pedig egyesével léptek be a terem ajtaján, díszes, sötétzöld talárjukban sietősen átsuhantak a termen és fellépkedtek a színpad oldalsó lépcsőin. Időközben a zene elhallgatott, majd a dékán, leválva a többiektől az előzetesen felállított emelvényhez lépett és megköszörülte a torkát.
- Himnuszunk következik – jelentette ki, és azonnal felcsendült a mindenki által jól ismert dallam, ami – mint minden állami ünnepségen – itt is elmaradhatatlan kelléke a ceremóniának. A teremben körbepillantva konstatáltam, hogy a legtöbben énekelnek, vagy legalább tátognak, de volt olyan, aki még a szívére is helyezte a tenyerét. A tömeg két éles ellentétre oszlott. Voltak, akik csak azért álltak fel, mert a hagyományok megkövetelték, és unottan motyogták maguk elé a szöveget, azonban ott volt a spektrum másik vége is, akik minél egyenesebben, minél peckesebben nyújtóztak az ég felé, levegővételről levegővételre tudták mit, hogyan és mikor kell énekelniük, én mindent beleadtak, mintha a hazafiságot kizárólag magasságban és decibelben mérnék. A himnusz végeztével a dékán helyfoglalásra intette a tömeget.
- Mélyen tisztelt szenátus, kedves diplomázók, család és barátok, tisztelt vendégeink – kezdett bele az ünnepi beszédébe. Abba az ünnepi beszédbe, ami mindenhol ugyanolyan: feleslegesen túlbonyolított, végeláthatatlanul hosszú, csicsás, glorifikált, és aminek már a felénél kellemetlenül mozgolódik a székében mindenki, elvvégre ők egyáltalán nem ezért jöttek, csak ez is benne van a pakliban. Illik végighallgatni. A beszéd végét gyér tapssal díjazták az összegyűltek, és a terem egyöntetűen egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. A dékán megvárta, amíg a tömeg elcsendesedik és újra az emelvényen elhelyezett mikrofonhoz hajolt.
- Az oklevelek átadása előtt, friss diplomás hallgatónk, Kiss Flórián beszéde következik – jelentette be, mire a teremben azonnal hatalmas ováció tört ki. Még egy-egy éles füttyszó is érkezett a hátsó sorok felől. Flóris felállt, és elfogadva néhány felé nyújtott pacsit és kézfogást, a színpad lépcsőjéhez sietett. Kettesével szedte a fokokat – hogy miért, arra máig sem derült fény, figyelembe véve, hogy az a kis lépcső mindössze hat fokból állt -, majd a dékán mellé lépve kezet rázott vele és átvette a szót. Eközben pedig még mindig tartott a tapsvihar. Kezdem azt hinni, hogy Flóris okolható a bolygó másik oldalán keletkező cunamikért.
- Köszönöm, igazán kedvesek vagytok mind – nézett körbe büszkén. – Hihetetlen, hogy engem ért ez a megtiszteltetés – aha, mert másnak még lehetőséget sem hagyott. Tényleg, baromi hihetetlen. – Taylor Mali szavaival élve, „a diplomaosztónak nem csak arról kellene szólnia, hogy előretekintünk – a diplomaosztó egy lehetőség, hogy hátranézzünk, és végigkövessük a lépéseinket, amik elvezettek oda, ahova jutottunk” – vetette be a jól bevált szónoki eszközt. - Ugyanakkor, ha minden egyes apró lépésre vagy sikerre visszatekintenénk, akkor, itt lennénk vagy… - kezdett számolni az ujjain – öt évig. És kinek van ereje ezt még egyszer végig csinálni? – tette hozzá. Apró nevetéshullám suhant át a tömegen, még a tanács tagjai is el-elmosolyodtak. A beszéde további részében az égig magasztalta a szenátust meg a tanácsot, majdnem megtapsoltatta a karbantartót, Jani bácsit, akinek az elmúlt öt évben rendszeresen tologatta el a szerszámos kocsiját az épület különböző pontjaira, azt gondolva, mekkora poén lesz. Nem volt az. De ezt rajtam, meg a portás nőn kívül - aki alkalmanként rosszalló tekintettel díjazta Flóris hülyeségét - nem látta így senki. A végén pedig elmaradhatatlanul hozzátette:
- Végül, de nem utolsó sorban köszönöm nektek ezt az öt évet. Nélkületek nem tudtam volna végigcsinálni – azzal az emelvényről lelépve megállt amellett, és mélyen meghajolt. Az őrület pedig csak ekkor kezdődött. A helységet tenyerek folyamatos, de egyenletes összecsattanása töltötte be, még a fülemben dobogó szívem is felvette hozzá a ritmust. Néhányan még a lábukkal is dobogtak, a mellkasomban érződő lüktetés pedig folyamatosan azt skandálta, hogy „vissza, vissza”. Ha pedig azt hiszitek, hogy Flóris nem készült ráadással a visszatapsra, nos, tévedtek.
- Jól kezdődik a színészkarrierem. Még át sem vettem a diplomámat, már jár is a visszataps – hajolt a mikrofonhon, miközben szélesen vigyorgott, a terem pedig egyöntetűen felnevetett. Karjaimat magam előtt összefonva, szemforgatva néztem fel az emelvényen ácsorgó Flórisra, aki ekkor felvette velem a szemkontaktust. Tekintetemen azonnal érezte, mi volt a véleményem a dologról, szóval néhány intést és biccentés kíséretében sietően elhagyta a színpadot és visszasétált a helyére. A jóból is megárt a sok.